Amikor valahol a Balaton partján elköltesz egy forintot, egyre gyakrabban Mészárosnál, Tiborcznál (de mindenképpen Orbán-közelben) csörren meg a pénztárgép. Közgazdasági értelemben a fenti kép írja le a legplasztikusabban, mi történt a tóval az elmúlt 13 évben. Ugyanakkor az ökológiai változások talán még látványosabbak, miközben legalább ugyanennyire egyirányúak és riasztóak.
Ahhoz, hogy pontosabban értsük a Balaton fenyegető veszélyeket, érdemes néhány mondatban kitérni a hidrológiai jellemzőkre.
Hidrológiai alapok
A tó valaha sokkal nagyobb volt, és nem volt neki a mai értelemben vett egzakt határvonala: nem tópartban, hanem mocsarakban végződött. Amikor a mostani terjedelem és relatíve alacsony vízszint – jórészt a Sión keresztül történő lecsapolás révén –, kialakult, a környező mocsaras részek „lefűződtek”, de a vízháztartás szempontjából élő kapcsolatban maradtak a Balatonnal. Ezeket a szatelit Balaton-nyúlványokat nevezi a szakirodalom berkeknek; közülük a legnagyobb a Kis-Balaton (lásd még: Nagy-Berek). A tó különleges vízminőségét és színét részben a berkeknek, részben pedig a Zala által beszállított ásványi anyagoknak, elsődlegesen a Zalai-dombságból származó oldott mészkőnek köszönheti. Ugyanez a kékeszöld szín látszik egyébként – ugyanezen okokból – a Száva, vagy az általános szennyvíztisztítás bevezetése óta időnként a Duna vizében is. Paradox módon a Zala vizében nem – aki látta már a torkolat előtti szakaszon, az tudja, hogy kifejezetten barna, tőzeges színű –, ez azonban a növényi tápanyagok és bomlástermékek (mindenekelőtt a huminsavak) magas koncentrációjából adódik. A berkek éppen azt „tudják”, hogy az alacsonyabb- és magasabb rendű növényeik kiszűrik és a szervezetükbe építik a víz tápanyagtartalmát, nem engedik tovább a Balatonba – ugyanúgy, ahogy a hordalékot sem. Vagyis a tó vízgyűjtőjére lehullott csapadék természetes fizikai és biológiai szűrőkön keresztül, a tápanyagtartalmától jórészt megszabadítva jut általuk a mederbe; ettől lesz a tó olyan különleges, amilyen. S ezért van az, hogy amikor a szűrőrendszer működése valamiért megakad – például a 80-as években, amikor a Kis-Balaton végzetesen feltöltődött és eutrofizálódott (elalgásodott), vagy a 2000-es években, amikor a kis-balatoni rehabilitációnak még csak az első üteme készült el, az újonnan kikotort mederben alig volt növényzet, így a szűrés is csak korlátozott lehetett –, a tó mikorflórájának ökológiai egyensúlya azonnal felborul, megindul az algásodás, majd a hinarasodás (hiszen a korábbinál sokkal több növényi tápanyag kerül a vízbe). Egy egyedülállóan komplex ökológiai rendszerről van tehát szó, amelynek az egyensúlyi állapotához az kell, hogy a tavat körülvevő berekrendszer létezzen és működőképes legyen. Ebből a felismerésből adódik, hogy a Balaton teljes partvonala, beleértve a berkek területének jelentős hányadát is, Natura 2000 besorolású.
Akkor mi a baj?
A Natura 2000 státusz papíron jó, a valóságban azonban nem sokat ér. Miközben a tó Magyarország egyik legnagyobb természeti értéke, a gyakorlatban szinte semmilyen természetvédelmi oltalomban nem részesül a 2010-es kormányváltás óta. A Balaton partján egymást váltják a sűrűn beépített és a (közel) természetes állapotú területek, utóbbiakat azonban (a berkeket is beleértve) a kormány és a kormányzati felügyeletű államigazgatás építési területként, beruházási helyszínként kezeli. Az önkormányzatok pedig ehhez vagy csendben illetve tevőlegesen asszisztálnak, vagy megpróbálnak ellenállni, de eszközök – esetleges elővásárlási jog esetén a szükséges anyagiak; megfelelő jogszabályi illetve hatósági védelem – híján tehetetlenek. Ennek következtében a tó mint természeti elem és ökoszisztéma elsődleges védelmi vonalát jelentő nádasok-berkek folyamatosan pusztulnak, beépülnek, ami már rövid távon is súlyos ökológiai és vízminőségi gondokkal fenyeget. További veszélyforrás, hogy az infrastruktúra nem tart lépést a döntően befektetési/spekulációs célú építkezésekkel, ezért egyszerre jelentkezik a túlépítés és a környezetre nehezedő túlzott teher (zaj, forgalom, légszennyezés, talaj- és talajvízszennyezés, elégtelen zöldfelület).
A tó körül kialakulóban lévő ingatlanbuborék kiárazza a középosztályt a vízpartról, a megmaradt szabad partszakaszokat sorra elfoglaló ingatlanberuházások nyomán pedig a szabadon megközelíthető vízpart-hányad drasztikus tempóban csökken. Emiatt a közepes és alacsonyabb jövedelmű rétegek mára nagyrészt elveszítették a Balatont.
Vitorlásokkal már régóta túlterhelt a tó, ez most a már említett ingatlanbuborék kapcsán tovább fokozódik (sokan kifejezetten nyaralási céllal, a vízközeli ingatlan alternatívájaként vesznek vitorlást illetve kikötőhelyet), ami az erőltetett, és sokszor szintén a nádasok, berkek felszámolásával járó kikötőfejlesztésen keresztül tovább gyorsítja a negatív folyamatokat.
Nem segít a jog
Mint már említettük, a tópati övezet Natura 2000 terület. Ezt az uniós védettségi besorolást azonban az Orbán-kormány kézivezérelt hatóságai konzekvensen nem tekintik természetvédelmi kategóriának, így az legfeljebb csak a lassú, nehézkes és esetleges uniós jogérvényesítési eljárásokhoz nyújt kiindulópontot. A Balaton-törvény parti sávot védő előírásai szintén nem nyújtanak érdemi védelmet, részben a szándékosan pongyola megfogalmazás, részben a hatóságok rosszhiszemű jogértelmezése miatt.
A Balaton-törvény parti sávot védő előírásai
Az üdülőkörzet területén lévő települések beépítésre nem szánt területén, külterületén a még meglévő beépítetlen vízparti területeket – legkevesebb 50 méter széles sávban – a településrendezési tervekben és helyi építési szabályzatokban, az egyéb területfelhasználási egységbe kell sorolni, és a helyi építési szabályzat előírásait az e törvény felszíni vízminőség-védelmi övezetre vonatkozó előírásai szerint kell meghatározni; Az üdülőkörzet valamennyi parti településén a belterülethez csatlakozó parthossz legkevesebb 30%-án 5-30 méter széles közhasználatú parti sétány alakítandó ki, figyelemmel a természetes vegetáció megtartására; A part menti 30 méteres területsávon belül, a vízparti rehabilitációs szabályozási követelmények alapján felülvizsgált és módosított településrendezési terv és helyi építési szabályzat elfogadásáig, közterület nem idegeníthető el, nem minősíthető át, új épület nem építhető, és meglévő épület nem bővíthető, kivéve a strandok higiénés és a kikötők használatához nélkülözhetetlenül szükséges épületeket; A part menti 30 méteres területsávra vonatkozóan a települési önkormányzatokat elővásárlási jog illeti megA kiemelt beruházásokról szóló törvény még az eleve gyenge jogszabályi korlátozások alól is felmentést ad – igaz, a bíróságok esetenként közbelépnek, de ez is leginkább a hatósági gyakorlat visszásságaira világít rá. (Ismételten előfordult, hogy a bíróságok egyértelmű törvénysértésre hivatkozva semmisítik meg a kormányhivatalok által csont nélkül kiadott környezetvédelmi engedélyeket. Egy bírósági eljárás azonban hosszú, költséges és legalábbis kétesélyes, az ügyek száma pedig túlságosan nagy ahhoz, hogy mindbe be lehessen lépni beavatkozóként: évente több száz olyan beruházás indul, amely sérti a tó ökológiai érdekeit.) A természetvédelmi törvény ex lege védettségről szóló törvényhelye lehetne az utolsó mentsvár – ez lápok, források esetében akkor is védelmet biztosít, ha az adott terület nincs külön hatósági eljárással védetté nyilvánítva –, ám a NER joggyakorlatában Szévízvölgytől Budakesziig számtalan helyen és alkalommal bebizonyosodott, hogy még a bíróságok sem értik igazán, miről szól ez a jogszabály; nem tudunk olyan területről, amelyet ténylegesen az ex lege védelem mentett volna meg az elpusztítástól. Röviden: a Balaton számára szó szerint életveszélyt jelent a part sáv feltöltésével és beépítésével járó jelenlegi ingatlanspekulációs hullám, amelynek megállítására az illetékes hatások eleve nem törekszenek, a jogszabályok pedig alkalmatlanok.
A Párbeszéd-ZÖLDEK számos emblematikus partrombolás elleni fellépésbe kapcsolódott be eddig Balatonföldvártól Aligáig és Tihanyig (tágabban értelmezve ide kapcsolódik a siófok-töreki lómenhely ügye is, amely az érdemét tekintve szintén a tágabb tópart beépítéséről és a rezsimhű oligarchákkal összejátszó hivatalokról szól), és egyre szélesebb jogi illetve parlamenti eszköztárral küzd a tó megmentéséért. A probléma ugyanakkor rendszerszintű, és nem várható gyors megoldás: ahol a hatóságok a természetrombolókkal kollaborálnak, az írott jog pedig nem számít, ott nagyon nehéz a hatalmat meghátrálásra vagy legalább kompromisszumokra kényszeríteni.