Inváziós növények az akáctól a parlagfűig, amelyek a legtöbb kárt okozzák hazánkban

Az inváziós növényfajok hazánkban sok helyen átláthatatlan helyzetet teremtettek már, nemcsak átvitt értelemben. Talán a vadászat kedvéért betelepített, honlapunkon nemrég bemutatott inváziós állatfajoknál is jobban pusztítják természeti értékeinket, míg máshol műemlékeink szomorú sorsára, gazdátlan telkekre, iparterületekre hívják fel a figyelmet. A hungarikummá nyilvánított, Amerikából származó akác ligeteit ráadásul a statisztika felvizezésével igazi erdőként tartjuk számon. A kalauzunk ezúttal is Gálhidy László biológus, a WWF Magyarország erdővédelmi programjának vezetője, aki többek között az igazi Gemenc pusztulására és a dió veszélyeire is felhívta a figyelmet.

„Az idegenhonos növényeknek csupán tíz százaléka képes megtelepedni az őshazájától távol, egy százalékuk viszont óriási sikereket ér el kórokozók, őket károsító fajok hiányában. A hasonló talaj- és éghajlati viszonyok kedveznek a távoli kontinensekről származó, inváziós növények elterjedésének”

– mondta Gálhidy László honlapunknak, majd részletesen bemutatta azokat a fajokat, amelyek őshonos növényeinket, természeti és épített örökségünket a leginkább veszélyeztetik.

Az évente 20 métert növő kudzu

A borsóval és lucernával együtt a pillangósvirágúak közé tartozó, kelet-ázsiai kudzu már megjelent Európában a szakember elmondása szerint.

„Évente húsz métert nő, én is láttam, ahogyan Amerikában ellepett villanyoszlopot, épületeket, autóroncsokat. Mivel nitrogénnel „telenyomja” a talajt, sok őshonos faj pusztulását okozza, ezzel pedig más idegenhonos fajoknak is teret nyit. Utóbbi a hazánkban már elterjedt rokon fajok – például fehér akác – kapcsán is ismert jelenség. A bejuttatott nitrogénnel, valamint különféle mérgekkel a talaj kémiai tulajdonságai átalakulnak, ami gátolja a csírázást.”

Az amerikai akác, mint hungarikum

Magyarországon idegenhonos fásszárú növényeket sokszor gazdasági célokból telepítettek meg az 1800-as években, „minden aggodalom nélkül”. Gálhidy László elmondása szerint a komáromi erőd körül már 1710 körül telepíteni kezdték az Észak-Amerikából származó fehér akácot, egyrészt, hogy a homokot megfogja. Mivel vizesen is jól ég, nagyon alkalmas tűzifának, továbbá szőlőkarókat és szerszámokat készítenek belőle. Így váltunk néhány száz év alatt „akácnagyhatalommá”, amit csak fokozott, hogy az alföldi futóhomok megállítását is akáccal oldották meg nagybirtokokon, paraszti tanyák körül.

„Magyarország kenyéradó fája lett: iszonyatos tömegben virágzik, méhlegelőként szolgál a méz készítésekor – mondta a biológus. – De a többi pillangósvirágúhoz hasonlóan nitrogéntermelő baktériumokkal él együtt. A talajba rengeteg nitrogén kerül, amit alig bírnak el más növények, szinte csak a bodza a ragadós galaj és a csalán kivétel. Az őshonos fajok kiszorulnak. A magyarországi erdők 27 százaléka valójában nem is erdő, hanem akácültetvény.”

A klímaváltozás elleni küzdelemben és a biodiverzitás szempontjából az ültetvények és az igazi erdők nem egyenértékűek, így hiába mutatósak a statisztikák, amelyek szerint az elmúlt száz évben megdupláztuk az erdőink területét.

Védett területeken európai források felhasználásával próbálják kiszorítani, vegyszerezés és mechanikai irtás kombinációjával, hosszú távú nyomon követéssel, ami nagyon költséges a természetvédelmi szakember szerint. A nem védett területeken viszont az ország az uniós forrásokból az akác telepítését támogatja.

„Mindez együtt akkor lenne működőképes, ha jobban odafigyelnénk, és a jogszabályokat valóban betartanánk. Akkor nem alakulna ki például a XII. kerületben üres telkeken három méter magas akácdzsumbuj, amivel senki nem törődik. Senkit nem tudnak kötelezni a kezelésére, jobbra-balra terjed, pedig elvileg visszaszorítható. 2014-ben hungarikummá nyilvánították, és erős politikai nyomással próbálták a telepítésére vonatkozó jogszabályi korlátozásokat megszüntetni. Az Európai Unió összes többi országában együtt sincs annyi akácos, mint Magyarországon.”

A megoldás, ami nem kell

A WWF Magyarország is vezetett olyan ártéri természetvédelmi projektet, amely nagy tömegben jelen lévő inváziós növények visszaszorítására irányult. Elsősorban a gyalogakác kezelésére, amely négy-öt méter magasra megnövő cserje, ami a Tisza árterét már szinte teljesen elborította – erre is felhívta a figyelmünket Gálhidy László.

„Falusi közmunka keretében betakarítható, erőműben elégethető, a megtisztított területekre rá lehet engedni a szarvasmarhát, bivalyt, hogy lelegelje az új sarjakat. A területen ezután olyan fásszárú fajok – többek között energiafűz – telepíthetők, amelyek helyben maradnak, vagy legelőként lehet használni. Ezzel a terület-felszabadítással az ártéri gyümölcsösöket, a szilvát, az almát is meg lehetne menteni a gyalogakáctól. Tiszatarjánban indult el a kezdeményezés, munkát ad a helyieknek, a fűtésben is segítséget jelent. Megtérülő projekt, de más települések egyelőre még nem vették át.”

Az igazi Gemenc eltűnése

Hazánkban a legveszélyeztetettebb területek, mint a beszélgetésből megtudtuk, az ártéri erdők, különösen a Tisza völgyében. A gyalogakác, az amerikai kőris, a zöld juhar, a süntök, illetve amerikai vadszőlőfajok terjednek el bennük, olyan tömegben, hogy a helyreállítás már szinte lehetetlen. Már csak a vázat alkotják a fehér fűzek, nyárfák, mindenhol amerikai invazív fajok uralkodnak bennük.

„Minden őshonos faj környezete sok más állat- és növényfajnak ad otthont, a pusztulással csökken a táplálékbázis. Ártéri erdeink eredetisége szűnik meg, egy idegenhonos fajok alkotta dzsungellé alakul át, ami nagy természeti értékvesztést jelent. A Gemenci erdőben, ami a legnagyobb mélyárterünkön található, ültetvényszerű erdőgazdálkodás is folyik, és nem elsősorban őshonos fajokban gondolkodnak. Az átalakított tájban még inkább előnybe kerülnek az invazív fajok. Minden változás nekik kedvez, amilyen a folyószabályozás is. Már nem azt az érintetlen tájat látjuk, amit régen, az erdők természetessége tovább romlik, miközben továbbra is protokollvadászatok helyszíne maradt.”

A falrepesztő, műemlékpusztító, vasútkedvelő bálványfa

A bálványfa épített környezetekben és száraz homokterületeken jelenik meg gyomként a biológus szavai alapján. Budapesten a VIII. kerületben jól megfigyelhető, ahogy tűzfalakat, beszakadt tetőket lep el. A gondozatlan telkeken mindent kiszorít és maga alatt mindent elpusztít. Az eredmény egy gyomtenger, amelybe besétálni sem lehet, és kellemetlen szagot áraszt. További hatása, hogy szétrepeszti a falakat, ezért megannyi pusztuló műemléképületünket sem kíméli.

„Az utak, vasutak menti területek nagy tárházai az inváziós növényeknek, hiszen a magok a kerekekre, gumiabroncsokra tapadva könnyen tovább terjednek. A bálványfa vígan kihasználja ezt a lehetőséget, rendező-pályaudvarokon, barnamezős területeken nagyon elszaporodik, mivel gyakran nincs valódi gazdájuk ezeknek a helyeknek.”

Kaukázusi medvetalp: maga a katasztrófa

A kaukázusi medvetalp néhány éve felkapott téma lett a magyar sajtóban, és szintén nem a jó tulajdonságainak köszönhetően. Lássuk tehát a rosszakat.

„Olyan nedveket ereszt, amelyek égési sérüléseket, vakságot okozhatnak, rákkeltőek. Az irtásukhoz védőruhára van szükség, néhány ponton már Magyarországon is észlelték őket az elmúlt években. A patakmedrek kórószerű növényei”

– mondta a WWF szakembere a Szombathelyen, Vépen, a Cuha völgyében, Mátraszentimrén, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Gergelyiugornyán és Túristvándi környékén észlelt kaukázusi medvetalpról, amely gyakran 2-5 méter magasra, ritkán akár hétméteresre is megnő.

Méhlegelők, parlagfű és a kiszökő kerti növények

Szintén inváziós növény az aranyvessző, illetve a selyemkóró vagy más néven selyemfű, amelyeket méhlegelőként próbáltak terjeszteni. Faluhelyeken terjed tenyérnyi leveleivel az óriás keserűfű, patakokat benőve. A legismertebb invazív növény pedig a parlagfű, amely a hetvenes években az egész Dunántúlon ellepte a kezeletlen vidékeket. Rengeteg virágpora miatt az allergiás betegségek 20 százalékát okozza.

„Sok kerti növény ki tud szökni, ha nem is jelenik meg nagy tömegekben. Elsősorban Észak-Amerikából származnak a különböző kaktusztok, illetve az agávé, a jukka. Sokan mindenféle idegenhonos növényt elültetnek a házuk körüli természetben is, de ezek vagy elpusztulnak, vagy elszaporodnak. Egyik sem szerencsés. Amikor Nagykőrös közelében jártunk terepjáróval, és az akácos alatt észrevettük a jukkát, német kollégánk megjegyezte, hogy olyan lett a táj, mintha Botswanában, a szavannákon járnánk” – mesélte Gálhidy László.

A diófa mérge és az éghajlatváltozás áldásai

Az évszázadok óta népszerű dió szintén kezd invázióssá válni, mégpedig a szüretelés hiányában:

„A madarak mindenhol elterjesztik, a levele azonban mérget termel, ezért alatta semmi sem marad meg.”

A magasabban fekvő területek növényinvázió szempontjából védettebbnek számítanak itthon a szakember szerint, de messze nem érintetlenek:

„Idegenhonos, de nem inváziós faj a lucfenyő. Káros így is, mivel elfoglalja a helyét az őshonos fajoknak, amelyek a lucerdőkben uralkodó sötétséget sem kedvelik. A legtöbb lucot Trianon után egyrészt a faanyagért, másrészt nosztalgiából ültették, de a klímaváltozás következtében kikopnak a Mátrából és a Bükkből, ahová amúgy sem valók. Nem ez a hazájuk.”

Szemben a lucfenyővel a globális felmelegedés a térségünkben nagyon is kedvez a mediterrán világ fáinak. Mint korábban a világszerte egyre népszerűbb olajfa kapcsán leírtuk: választ jelentenek az éghajlat megváltozására, de kérdés, természetvédelmi szemmel is így van-e? A hazánkban egyre gyakrabban elültetett olajfa, fügefa, citromfa, kivi Gálhidy László elmondása szerint ismert, régi kultúrnövények, nem szaporodnak el, ezért nagy kárt valószínűleg nem okoznak majd a jövőben sem.

A WWF Magyarország Mi nyílik a kertemben? című kiadványából pedig megtudhatjuk, melyek a gyakran ültetett invazív növények, és melyeket lehet helyettük telepíteni.

Kiemelt kép: Flickr