Sajátos „vegyszerkeringő” zajlik Brüsszelben: az Európai Parlament próbál érvényt szerezni a növényvédőszer-használat csökkentését előíró megállapodásoknak, a kormányok többsége kivárásra játszik (vagy – mint a magyar – konzekvensen blokkol), a Bizottság pedig igyekszik valamilyen kerülőutat biztosítani a vegyszeripar számára. A tét nem csupán annyi, hogy nevetségességbe fullad-e az Európai Zöld Megállapodás: végső soron a mindennapi ételünkről van szó.
Az European Green Deal (EGD) egy összességében 600 milliárd euró értékű intézkedés- és támogatáscsomag, amelynek célja, hogy az EU 2050-re karbonsemleges legyen. A tudomány mai állása szerint ezt a célt nem lehet teljesíteni, ha az európai mezőgazdaságban minden marad a régiben, azaz ha továbbra is ragaszkodunk a nagytáblás, sok üzemanyagot és sok vegyszert használó, monokulturális (óriási egynemű ültetvényekre épülő) mezőgazdasághoz.
Kevesebb kemikália kell a karbonsemlegességhez
Maga az uniós zöldprogram a vegyszermennyiség 50%-os csökkentését tartalmazza 2030-ig, ami legfeljebb első lépésnek lenne elég – csakhogy a jelek szerint ezt az első lépést is nagyon nehéz lesz megtenni. Merthogy igen sok gazdasági érdek főződik ahhoz, hogy minden maradjon a régiben. Ezt szeretnék mindenekelőtt a mezőgazdasági vegyszerek gyártói, a nagyobb agrárgazdaságok és nagybirtokosok (vagy legalábbis a többségük), meg az általuk mozgatott politikusok.
A helyzet papíron teljesen tiszta, hiszen az EGD érvényben van, és része a vegyszercsökkentésre vonatkozó előírás is. De nem Európában lennénk, ha egy szabályozást, amely a fenntarthatóságot, a klímavédelmet és általában a közérdeket szolgálja, ne próbálnának meg kisiklatni. A vegyszerkorlátozást a gyakorlatban a SUR (Sustainable Use Regulation, fenntartható használat irányelv) valósítaná meg, ennek bevezetését azonban 2022 végén a Bizottság javaslatára elhalasztották azzal az indoklással: „több adatra” van szükség arról, milyen hatása lenne az európai mezőgazdaságra, ha szignifikánsan kevesebb agrokemikáliát használhatna fel – különös tekintettel a háborús helyzetre (is). Amúgy a háború – minden korábbi jóslattal szemben – nem magát az agrártermelést, hanem csupán a műtrágya- és növényvédőszer-piacot borította fel, de ez a történetünkben csak mellékszál. A SUR kisiklatása viszont maga a fősodor.
Az EU területén évente 350 ezer tonna mezőgazdasági vegyszert használnak fel, és a jelenlegi vegyszerezési gyakorlat biztosan tarthatatlan, amit például az ismétlődő tömeges méhpusztulások is jeleznek. Ráadásul, mint alább majd kitérünk rá, az az érv sem igaz, hogy kevesebb vegyszerrel csak kevesebb élelmiszert lehet termelni.
A szakminiszterekből álló tanács (benne Magyarország képviselőjével) mindenesetre jóváhagyta az elméletben adatgyűjtési, a gyakorlatban sokkal inkább időhúzási célú halasztást. Hogy mennyire megalapozottan, azt kiválóan illusztrálja Nagy István agrárminiszter közleménye: „Nem hozható felelős döntés, amíg nem ismert, hogy a Bizottság javaslata következtében mennyivel csökken az Európai Unió mezőgazdasági termelése, mennyivel emelkednek az élelmiszerárak, és mennyivel nő az importkitettség” (aminek csupán annyi a szépséghibája, hogy egyrészt az EU nettó élelmiszerexportőr, másrészt viszont az egérutat kapott kemikáliák jelentős hányadát importálja).
A dán példa: nem a vegyiparon múlik a versenyképesség
Dánia példája mindenesetre azt igazolja, hogy a vegyszermentesítésnek nem lenne különösebb kockázata. A fejlett mezőgazdaságú skandináv országban 2013-ban mennyiségarányos, veszélyesség alapú zöldadót vetettek ki a mezőgazdasági vegyszerekre, ami a jogalkotói szándéknak megfelelően radikálisan csökkentette a felhasznált mennyiséget. Ez éppen tíz éve volt, de azóta sem hallott róla senki, hogy a dánok visszaestek volna az uniós agrár-ranglistákon, vagyis bizonyítást nyert, hogy kevesebb vegyszerrel is lehetséges magas hozamú, relatíve alacsony költségű agrártermelést folytatni. Ezért most az EP, megelégelve a Bizottság manővereit és az azokhoz asszisztáló kormányok kétszínűségét, az egész EU-ra kiterjedően be akarja vezetni a dán mintájú vegyszeradóztatást, kifejezetten azzal a céllal, hogy ne is 50, hanem 80 százalékkal kevesebb vegyianyaggal mérgezzék a termőföldeket, a termesztett növényeket és – végső soron – a fogyasztókat (ami természetesen a vegszergyártók bevételeinek hasonlóan drasztikus megvágását jelentené).
A fenntartható növényvédőszer-használatról egyébként már van irányelve az EU-nak, nem is friss, 2009-es. Annak a jogszabálynak az utóélete plasztikusan mutatja, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki a vegyszergyártókkal összefonódó nagyüzemi agrárlobbi magatartását befolyásolni szeretné. Az irányelv elfogadása után 10 évbe telt, amíg meghatározták, milyen kockázati mutatók szerint kell értékelni a forgalomban lévő növényvédőszereket. A következő évben, 2020-ban elkészült egy különjelentés arról, hogy mi valósult meg 11 esztendő alatt az irányelvből. Röviden: semmi: a kormányok ott szabotálják különféle derogációkkal, ahol érik, az uniós agrártámogatási rendszer pedig semmilyen módon nem segíti a vegyszermentesítési célok teljesítését: az is megkapja a pénzt, aki teljes egészében fittyet hány az előírásokra.
Ha nem megy másképp, megpróbálják adókkal
2021-ben a Helmholtz Környezetvédelmi Kutatóintézetet felmérte, hogyan lehetne európai léptékben adózási eszközökkel visszaszorítani a vegyszerhasználatot. Az anyagban hangsúlyosan hivatkoznak a már említett dán példára.
Modellszámítások alapján azt a következtetést vonják le, hogy az egyes vegyianyagok tényleges környezeti kockázatát tükröző többsávos adórendszerre van szükség, amely a hektáronként évente felhasznált vegyszermennyiség adott szintjeit adóztatja meg.
Erre, vagyis a dán tapasztalatokra és a Helmholtz-tanulmányra támaszkodik az EP javaslata, amelynek révén a 2018-2020-as időszak vegyszerforgalmát a négyötödével szeretnék csökkenteni.
Ehhez természetesen a Bizottságnak és a Tanácsnak is lesz még néhány szava, de a küzdelem most ismét nyitottá vált. Ha az előzményekből indulunk ki, a legvalószínűbb forgatókönyv továbbra is az, hogy nem történik semmi. De az is benne van a pakliban – ha nem is túl nagy eséllyel –, hogy a vegyszerkorlátozást megfúró aktorok végül megbánják majd, hogy nem mentek bele a „csak” 50 százalékos csökkentésbe.
Egyelőre az egész történet meglehetősen gyászos, de magyar szemszögből különösen szomorú az a szerep, amit a mindig a fenntarthatósági szempontok ellen szavazó Orbán-kabinet játszik benne. Az indok visszatérően a mezőgazdaságunk versenyképessége, ennek őszinteségéről azonban sokat elárul, hogy az a kanyarban sincs a sokkal kevesebb vegyszert felhasználó dánéhoz képest. A valóságban Orbánék német, svájci és amerikai vegyszergyártók profitját védik a magyar fogyasztók és a környezet érdekeivel szemben, amire nagyon nehéz elfogadható magyarázatot találni.