A kormány orosz fosszilis energiával szeretné oldani az orosz fosszilis energiától való függést. Ha ez sikerül, talán megpróbálkoznak az örökmozgóval is.
„Gázerőműveket építünk azért, hogy kiszolgáljuk a nagy ipari központokat, a döntések meg is születtek már” – mondta Orbán Viktor a kereskedelmi és iparkamara ún. gazdasági évnyitóján. Hogy lássuk, mennyire abszurd ez a kijelentés 2023. márciusában, érdemes egy kis történelmi perspektívába helyezni.
A legvidámabb barakk
A 2000-es években Orbán még buzgón kritizálta a túlzott oroszgáz-függést – ki ne emlékezne például „a Gazprom legvidámabb barakkjára” –, nem is ok nélkül. Magyarország Szlovákia társaságában akkoriban az orosz forrású energiahordozó-importnak leginkább kitett három EU-tagállam egyike volt (ma már egyedül birtokoljuk a vezető helyet, ami azt jelenti: még a hazánkhoz hasonlóan szintén tenger nélküli, ugyanarra a gázvezetékre kötött, ám a Putyin-rezsimtől valamivel nagyobb távolságot tartó Szlovákia is hatékonyabban lépett föl a terhes orosz kapcsolat oldásáért, mint a NER). Aztán megtörtént a 2010-es kormányváltás, a 10-es évek elején pedig formálódni kezdett az EU új energiabiztonsági stratégiája, amely a legnagyobb ellátásbiztonsági kockázatnak nevezte az orosz irányú energiafüggést, konkrét bolgár, finn és magyar példákon bemutatva, hogy minél jelentősebb Oroszország szerepe egy-egy európai állam energiaellátásában, annál valószínűbb, hogy ez a kiszolgáltatottság valamilyen formában a belpolitikai illetve energiapolitikai döntésekben is megjelenik.
Onnan indultunk tehát, hogy az orosz energiától, mindenekelőtt a földgáztól való függés csökkentése volt az a közös cél, amely az európai energiastratégiát meghatározta. Hogy valóban közös cél, arra többek között az bizonyíték, hogy idén márciusig Orbánék sem vonták soha kétségbe: többek között a tervezett paksi bővítést, illetve 2016-tól az atomenergiára és a napelemekre épülő új magyar energiaellátási koncepciót is azzal indokolták, hogy így tudunk majd leválni az orosz gázról.
Bukik az atom-nap forgatókönyv
Az atom-nap forgatókönyvnél érdemes egy pillanatra megállni, mert már a meghirdetésekor is súlyos ellentmondásokra épült. A napelemek az időjárásfüggő energiaforrások közé tartoznak, és még azokon belül sem illeszkednek túl jól a magyar időjárási viszonyokhoz. Ahogyan a mindenkori kormányálláspont magyarázatára alapított újsütetű intézmények egyike, a Klímapolitikai Intézet – a gázerőművek szükségességét igazolandó – kiszámolta, Magyarországon egy naperőmű évente átlagosan 1600 órán át működik, míg egy szélerőmű évi 2400 órát tud (hogy ebből az adatpárból hol következik az a kormányzati intézkedési irány, amelyben a szélerőműveket betiltják, a fideszes oligarchák által épített gigantikus napelemfarmokat viszont orrvérzésig támogatják, az szintén megérne egy alaposabb elemzést). Amikor süt a nap, akkor minden rendben van – a közelmúltban többször is előfordult olyan nap, hogy a magyarországi napelemek több áramot termeltek,mint Paks 1 –, amikor viszont nem süt, akkor a hiányzó mennyiséget jellemzően importból szoktuk pótolni; márpedig az új energiakoncepció lényege, mint fentebb jeleztük, az önellátás, az importigény csökkentése lenne. Parlamenti jegyzőkönyvek igazolják, hogy a Párbeszéd 2014. januárjától, a paksi bővítésről szóló atompaktum moszkvai aláírásának időpontjától visszatérően, az atom-nap forgatókönyv megszellőztetésétől pedig egyre hangosan jelezte: ez a konstrukció a gyakorlatban nem fog működni. Nem véletlen ugyanis, hogy egyetlen ország sincs a világon, amelynek az energiarendszere az atom- és a napenergia két pillérére épülne: a zsinóráram-termelésre, vagyis folyamatos működésre épülő atomerőművek nem tudják kiegészíteni – szakszóval: kiszabályozni – a jellemzően csak nappal, és akkor sem mindig üzemelő naperőművek hullámzó teljesítményét.
Ennek az iránynak új gázerőművek építése, végső soron pedig az orosz gáztól való függés további növekedése lesz az eredménye – ismételgeti évek óta az ellenzéki zöldpárt.
Csupán a magyar kormánypolitikáról állít ki lehangoló bizonyítványt, hogy az érvekkel alátámasztott állítást a kormánytöbbség rendre lesöpörte és ostobaságnak bélyegezte. Az viszont már valódi rendszertünet, hogy amikor Orbán Viktor áll elő ugyanezzel az ostobasággal, akkor ugyanazok a Fidesz-képviselők aléltan tapsolnak, és csillogó szemmel hallgatják, ahogy a miniszterelnök kifejti: „létrehozzák azokat az energiatermelő kapacitásokat, amelyek megalapozzák az iparpolitikát”.
Előre? Nem, hátra!
Adódik azért itt néhány kérdés. Ha ennyire nyilvánvaló, hogy a torz energiaszerkezet új gázerőművek építését fogja kikényszeríteni (márpedig nyilvánvaló, a Párbeszéd kilencedik éve ismételgeti), akkor miért nem tudott erről a kormány?
Pontosan mire alapozták az évekkel ezelőtt kitalált akkumulátor-nagyhatalmi státuszt, ha csak most, utólag, kapkodva keresgélik hozzá az energiát?
Hogyan fogjuk teljesíteni az épp a napokban megszigorított uniós klímavédelmi előírásokat új gázerőművek építésével (meg a szénerőművek szintén folyamatban lévő felélesztésével)?
Miből fogjuk kifizetni a történelmi csúcson lévő, jócskán 100 dollár fölött járó szén-dioxid-kvótákat?
És – főleg – honnan veszünk gázt a majdani gázerőművekbe Európa történetének legsúlyosabb gázválsága, meg a nem kevésbé súlyos klímakrízis idején – ha nem az oroszoktól, akik viszont épp most bizonyították be, hogy mind az ár, mind a mennyiség tekintetében kirívóan megbízhatatlanok?
Merthogy, a bevezetőben már jelzett körülmények között – a kiindulópont az orosz gáztól való, egészségtelen és kockázatos mértékű függőség csökkentése volt. Ha innen szűk két évtized alatt oda sikerült eljutni, hogy építünk új gázerőműveket, amelyekben orosz gázzal tüzelünk, akkor itt az ideje, hogy átírjuk a kormány választási szlogenjét: „Magyarország előre megy? Nem, hátra!”