Elkerülhetjük vele a klímakatasztrófát vagy csak délibáb?

Mennyire jó lenne, ha a technológia által okozott problémákat végül maga a technológia oldaná meg! Mindannyian örülnénk, ha a bolygónk légkörébe eregetett szén-dioxidot valamiképp ki tudnánk vonni a levegőből a modern technika segítségével. Jó lenne, de lehetséges-e?

Mi a hasonlóság a nukleáris hulladék és a szén-dioxid eltárolásában? A (kissé bennfentes) zöld vicc szerint annyi, hogy az egyiket hetven, a másikat „csak” ötven éve ígérgetik. Ebben persze van némi túlzás: a nagy aktivitású sugárzó hulladékot befogadó végleges tárolója egyelőre tényleg nincs senkinek, a szén-dioxid leválasztását és eltárolását (CCS – Carbon Capture and Storage) viszont már sikerült nagyüzemi méretekben megvalósítani. Igaz, ahogyan egy idén őszi amerikai összehasonlító tanulmányból kiderül, az első tapasztalatok még a pesszimistább várakozásokat is alulmúlják.

Tetszetős ötlet megvalósítási gondokkal

Bár a tudományos igazságokat nem szavazással döntik el (legalább is szeretjük azt hinni), egyelőre erős többsége van annak a nézetnek, hogy a globális klímaválságért elsősorban a légkör megnövekedett szén-dioxid-koncentrációja felelős. Ha pedig így van, vonjuk ki a levegőből az üvegházhatású gázt, tegyük el valahová, probléma megoldva. Az ötlet, hogy akár ezt is tehetnénk a kibocsátás visszafogása helyett, valóban mintegy fél évszázados, ehhez képest maga a technológia még mindig a kísérleti szakaszban jár. Olyannyira, hogy az amerikai székhelyű Energiagazdasági és Pénzügyi Elemző Intézet (IEEFA) szeptemberi összefoglaló jelentése tekinthető az első olyan átfogó tanulmánynak, amely ellenőrizhető módon hasonlítja össze az eddigi nagy CCS-projektek hatékonyságát.

A mérleg nem különösebben biztató: a közel 80 oldalas dokumentum végső értékelése szerint a vizsgált 13 projekt közül hét harmatosan, átlagosan 50%-kal a tervszámok alatt teljesít, kettő teljes kudarcnak bizonyult, egy pedig parkolópályára került, szintén nem a kimagasló eredményessége miatt. Ha jól adjuk össze a számokat, három olyan próbálkozás lehet, amely nagyjából hozza a tervezett számokat, ám még ez is csak a felszín. A három jó (vagy legalábbis a többinél jobb) eredményű kísérlet közül kettő Norvégiában zajlik – a jelentés fel is hívja rá a figyelmet, hogy a sikerhez nagyban hozzájárul a kedvező norvégiai jogi és energetikai feltételrendszer. Utóbbi ugyanis a CCS egyik nagy kihívása: a szén-dioxid kivonása és eltárolása rendkívül energiaigényes, és ahol nem áll rendelkezésre elegendő tiszta (vagyis megújuló) forrásból származó energia, ott adott esetben többe kerülhet a hús, mint a leves, azaz a folyamathoz kapcsolódó kibocsátás meghaladja az eltárolt mennyiséget.

Kétséges sikerek

Ahhoz, hogy a CCS többé vagy kevésbé sikeres lehessen, szükség van néhány előfeltételre. Először is, az eredményes projektekben valójában nem a légkörből vonják ki a szén-dioxidot, hanem magas szén-dioxid-tartalmú földgázból, és nem jófejségből, hanem azért, mert a műveletre eleve szükség van ahhoz, hogy a földből kinyert gázból piacképes terméket hozzanak létre. Másodszor perdöntő a hely is, és nem csak a hozzáférhető energia szempontjából: sikerre ott van esély, ahol a procedúra korábban használt, kimerülő kutak közelében valósul meg, ahol már rendelkezésre áll a szén-dioxid visszasajtolásának infrastruktúrája (ilyenkor az üvegházhatású gáz a már korábban kibányászott energiahordozó helyére kerül, a föld alá). Ezen kívül pedig nélkülözhetetlen valamiféle pénzügyi ösztönző is. Úgy is mondhatnánk, hogy a CCS a szénhidrogén-ipar Teslája: a nevezett autógyár is jelentős részben abból él, hogy karbonkvótákat ad el a hagyományos autógyártóknak – így összességében nem feltétlenül csökkenti az autóiparra jutó kibocsátás mértékét, hiszen ha nem létezne, a meglévő autógyárak a jelenlegi szabályok szerint egyszerűen kevesebb belsőégésű motorral szerelt járművet adhatnának el –, és a CCS-t is az tartja életben, hogy a kivont és föld alá vitt mennyiségnek megfelelő kvótákat eladja a piacon, főként olajtermelőknek, így ők annyival is többet szennyezhetnek.

Fontos ellenérv az is, hogy az a szén-dioxid, amit a működőképes CCS-projektek révén megfognak, a hagyományos technológiákat használva már a kitermeléskor a levegőbe kerülne, tehát a szénhidrogének elégetése révén keletkező üvegházgáz-szennyezést egyáltalán nem csökkenti. És ahhoz, hogy legalább pénzügyileg életképesnek tűnjön, még így is szükség van nagylelkű adójóváírásokra vagy közvetlen támogatásokra az összes vizsgált országban.

Többet vesztünk a réven, mint amit nyerünk a vámon

foodandwaterwatch.org összeállítása szerint öt olyan ok is van, ami miatt nem a CCS lesz a klímaválság megoldásának kulcsa. Az elsőt a költségek jelentik: az ágazat eddig több tízmilliárd dollárnyi támogatást szívott fel, egyértelmű eredmény nélkül. A második a sorban a már említett energiaigény – ennek mértékét jól érzékelteti, hogy az USA évente 5 milliárd tonnányi szén-dioxidot enged a levegőbe; ennek kivonásához és eltárolásához annyi energiára lenne szükség, ami megegyezik az ország éves villamosenergia-termelésével. Ezzel is összefügg a harmadik problémakör:

ha a projektek teljes életciklusát nézzük, jelenleg a CCS több szén-dioxidot bocsát ki, mint amennyit kivon a körforgásból.

Súlyos gondok vannak a kivont gáz tárolásával is: gyakori a szivárgás, a talaj és a talajvíz elszennyezése, de volt már példa a kiszökő szén-dioxid miatti tömeges egészségkárosodásra is. Az ötödik probléma, hogy a CCS elvonja a figyelmet és a tőkét más, sokkal hatékonyabb kibocsátáscsökkentési megoldások elől. Hogy az ipar és a politika ennek ellenére szereti, az főként azzal magyarázható, hogy a CCS illúziót teremt: azzal kecsegtet, hogy a klímakrízis az életmód, a gazdasági tevékenység és az energiahasználat érdemi módosítása nélkül is kezelhető. Ez azonban az eddigi számszerűsített tapasztalatok szerint nem több csalfa ábrándnál.

Források:

Kiemelt kép: rawpixel.com/Pixabay, macrovector/Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Oldal Tetejére