Sürgősen változtatni kell a hazai vízgazdálkodási szemléleten és rendszeren, különben rövid időn belül kiszárad az ország. Az egyre apadó talajvízzel öntözni öngyilkosság, az egykori árterekre, belvízjárta területekre kell bevezetni, és ott növényzettel vagy a talajban megtartani, amikor van többlet az ár-vagy belvizekből – mondja Pinke Zsolt, az ELTE kutatója. Ezzel javítható a helyi mikroklíma, és a jó minőségű földek nedvessége is nő, így sokáig ellenállhatnak az aszálynak.
„Az idei évnek fordulópontnak kell lennie a felszíni vízvisszatartással kapcsolatos szemleletben. Az agrártárca szerint augusztus elejéig 1-1,2 millió hektáron semmisült meg a termés az aszály miatt – becslésem szerint így a terméskiesés elérheti akár a GDP 2,5 százalékát is. Mindez csak azért eshetett meg, mert még mindig azt hisszük, hogy minden talpalattnyi földből szántót kell létrehozni ahelyett, hogy az egykori vizes élőhelyeket vízmegtartásra használnánk” – hangsúlyozta Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszékének tudományos főmunkatársa a Very Important Planetnek. A kutatót, aki kollégáival közösen nemrégiben publikált tanulmányában az európai termőtalajok kiszáradásának drámai gyorsaságú folyamatát, és ennek mezőgazdasági hatásait elemzi, arról kérdeztük, milyen lehetőségeink vannak hazánk kiszárdásának megállítására.
A kutatócsoport két évtizedet átfogó európai aszálytérkép-sorozatából ugyanis az is látszik, hogy a Kárpát-Balkán régió, és ebben Magyarország az egyik legsérülékenyebb terület az aszály szempontjából.
Saját magunkat szárítjuk ki
A hazai szántóföldi növénytermesztés a csapadékra és a talajvízre épül. Arra a talajvízre, ami a mérések szerint 1961 és 2010 között átlagosan fél métert csökkent az országban. Egyes területeken – mint a hivatalosan is félsivataggá nyilvánított Homokhátság – 6-8, sőt akár 10 métert is. Könnyen belátható, hogy a talajvízre alapozó öntözőrendszer fejlesztése értelmetlen, öngyilkos vállalkozás. Miközben pedig a talajvíz szintje országszerte csökken, évente több balatonnyi vizet terelünk a bel- és árvizekből a folyókba ahelyett, hogy tartalékolnánk az aszályos időszakokra. A legkritikusabb aszályhelyzet pedig épp azon Alföldön jellemző, ami a legnagyobb, összefüggő szántóföldi művelésre használt területünk is.
Pinke Zsolt szerint a vízhiány megoldásához a környezeti, éghajlati és domborzati adottságainkat kellene kihasználni. A folyó menti árterek több mint 90 százaléka szántóföldi művelésre alkalmatlan, ugyanakkor kiválóan lehetne használni az ár- és belvizek megtartására.
Ahogy kifejtette, a Tiszán és mellékfolyóin Medárd-idején érkező áradások plusz víztömegét az egykori mély árterekre, illetve a hátságok mögötti területekre lenne szükséges kijuttatni a máig létező természetes kapukon, illetve megfelelő zsiliprendszeren keresztül, szabályozott módon.
Ártéri erdőket a terméketlen szántók helyett
Ma 1-1,5 millió hektár olyan belvíznek rendszeresen kitett terület van az országban, ahol a mezőgazdasági termelés helyett sokkal ésszerűbb lenne vizes élőhelyeket kialakítani, ártéri erdőkkel és gyepekkel. Az ilyen területeken – amennyiben csak átmeneti volt a vízborítás – a folyószabályozás kora előtt hagyományosan legeltettek illetve gyümölcsösöket tartottak fönt. Az ELTE kutatója szerint most a vízmegtartás, és a helyi mikroklíma javítása, párásítása, hűtése érdekében a legfontosabb az ártéri erdők újratelepítése lenne ezekre a területekre. Az ártéri erdőknek emellett Pinke szerint a legnagyobb a széndioxid-megkötő képességük a mi környezeti adottságaink között előforduló vegetációtípusok közül.
Jó jel, hogy a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek legutóbbi felülvizsgálata során már hazai vízügy is azt javasolta, hogy 200 ezer hektáron szüntessék meg a belvízelvezetést az érintett területek alacsony termőképessége és a belvíz rendszeres előfordulása miatt.
Támogatás, jogszabályváltozás, felvilágosítás
De mivel lehet rávenni a gazdákat, hogy hagyják fel az árterületen lévő szántóikat? „A támogatási rendszer és a jogszabályi környezet átalakításával, valamint felvilágosítással” – felelte a szakember. Pinke Zsolt kifejtette, szolgáltatásukért ellentételezést kell kapnia az érintett tulajdonosoknak, akik nagy ár- és belvízvédelmi beruházásokat spórolnak meg az államnak, és további, például erdőtelepítési támogatásokat, ha úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak az ártéri erdők által. „Amikor itt vizet tartanak fel, az történik, hogy az a jobb minőségű földek alá szivárog, azok termőképességét növeli, ez a víz pedig hónapokig védettséget jelent egy aszály idején” – magyarázta a kutató.
Hozzátette, a jogszabályokhoz is hozzá kell nyúlni, mert például a belvízelvezetés még mindig törvényi kötelezettsége a vízügynek, noha ez a jelenlegi helyzetben sok helyen értelmetlen, sőt káros gyakorlat. A kutató megjegyezte, az új típusú vízgazdálkodással jelentősebbé válik a vízügy szerepe is: komoly mérnöki feladat lesz egy összetett és bonyolult sekély vízkivezetéses rendszer működtetése.
Nem tartható fenn a jelenlegi rendszer
Mennyi ideje van Magyarországnak, hogy átálljon a vízmegtartó gazdálkodásra, és így elkerülje, hogy sivataggá váljon? – kérdeztük Pinke Zsoltot.
„Annyi, amíg a rendszeres aszályok, valamint a szél és víz eróziós hatása miatt a talajok termőrétege olyan mértékben pusztul le, hogy azon már a gyepek, erdők vagy szántóföldi kultúrák számára megszűnik az életben maradás esélye. Minden aszály után óriási veszteségek keletkeznek, amelyek súlyos társadalmi károkat is okoznak az alföldi régiókban, amelyek amúgy is Európa legszegényebbjei közé tartoznak. Sem ökológiai, sem közgazdasági szempontból nem tartható fent a jelenlegi rendszer” – figyelmeztetett a kutató.
A borítókép illusztráció. Fotó: Pixabay/Henrix_photos