Roald Engelbregt Gravning Amundsen 1872. július 16-án született a norvégiai Borgéban, Oslo közelében. Ő jutott át először az Északnyugati átjárón (1903–1906), és expedíciójával ő érte el először a Déli-sarkot 1911-ben. És ő volt az, aki 1928-ban néhány társával olasz pilótája, Umberto Nobile keresésére indult a Spitzbergákon, de soha nem tért vissza.
Az Északnyugati átjáró és a Déli-sark elérése
Leghíresebb expredíciójáról, amely során először érte el társaival a Déli-sarkot, így számol be a Rubicon történelmi folyóirat. 1911. december 14-én, tíz hónappal antarktiszi partraszállása után érte el a Föld legdélebbi pontját. Amundsen történelmi jelentőségű útján a brit Robert Falcon Scott előtt 35 nappal jutott el ide, vetélytársával ellentétben pedig épségben vissza is tért merész expedíciójáról.
A brit felfedezővel ellentétben – aki egész életében a déli pólus elérésére törekedett – a norvég kutató majdhogynem véletlenül „keveredett” az Antarktiszra.
Az 1872-es születésű Amundsen kezdetben példaképe, Fridtjof Nansen nyomán az Északi-sark megtalálását tűzte ki céljául,
igaz, első tisztként részt vett a Belgica nevű hajó 1897-99-es expedíciójában, mely – a déli földrész közelében – egy telet a befagyott Bellingshausen-tenger fogságában töltött.
1903–06 során Amundsen vezette azt a kutatóutat, mely a Kanadától északra fekvő szigetek labirintusában eligazodva rátalált az évszázadok óta hasztalan keresett „Északnyugati átjáróra.”
Ez a világra szóló siker kellő önbizalmat adott a norvég férfinak ahhoz, hogy felkészüljön az Északi-sark meghódítására, miután azonban előbb Frederick Cook, majd Robert Peary is bejelentette, hogy eljutott az északi pólushoz, Amundsen „jobb híján” dél felé fordult, ahol ebben az időben Robert Falcon Scott is expedíciót szervezett, hasonló szándékkal.
A portál alapján Amundsen – elsősorban Scott miatt – hosszú ideig eltitkolta valódi úti célját, így például azzal szerzett pénzt mecénásaitól, és úgy kapta meg Nansen hajóját, a Framot, hogy „hivatalosan” északi-sarki kutatóútra készült. Ez a hazugság később bajt is hozott a felfedező fejére, hiszen miután 1910 nyarán a Fram elindult Madeira felé, egyszeriben mindenki számára világossá vált, hogy Amundsen becsapta támogatóit,
az expedíció befejezéséhez pedig a norvég csak háza elzálogosításával tudott elegendő pénzt szerezni.
Az út azonban végül szerencsésen alakult, 1911 februárjában a hajó horgonyt vetett a Ross-jég által körülölelt Bálna-öbölben, ahol Amundsen és négy társa Framheim néven telepet alapítottak, majd a délsarki tél beállta előtt, márciusban és áprilisban depókat építettek a 81. és 82. szélességi fokoknál. A norvégokkal majdnem egy időben a brit Terra Nova-expedíció legénysége is kikötött a Ross-jég nyugatabbra eső partvidékén, akik Scott utasítására szintén hasonló előkészületeket tettek.
Április végén aztán beköszöntött a sarkvidéki tél: mint a Rubiconon olvasható, ez az évszak négy hónapos sötétséget és −40 °C alatti hőmérsékletet hozott, amit a két rivális csapat addigra kiépített táborhelyén vészelt át. Októberben végre megindulhatott az őrült hajsza a pólus felé, melyet Amundsen 60 mérföld előnnyel kezdett meg, Scott pedig félig-meddig kitaposott úton indított, hiszen Ernest Shackleton korábbi tapasztalatainak köszönhetően könnyen átkelhetett az felfedezők előtt magasodó hátságon. A britek egyébként motoros és kutyás szánokat, illetve Szibériából hozott pónikat vetettek be a siker érdekében, míg a norvégok kutyáik erejével igyekeztek eljutni a Déli-sarkra.
Mint a Rubicon fogalmaz, 1911. december 14-én ez Amundsennek és társainak sikerült először, amiben a körültekintően kiépített depórendszer, illetve a felfedező korábbi utazási és élelmezési tapasztalatai rendkívül fontos szerepet játszottak. A norvég utazónak köszönhetően a Fram-expedíció gyakorlatilag különösebb nehézség nélkül hódította meg az antarktiszi kontinenst, és sikeresen megalapította Polheimet, mely telep a skandináv nemzet dicsőségét volt hivatott hirdetni a Déli-sarkon.
Az Északi sarkvidéken
Amundsen másik szenvedélyesen kutatott területe, az Északi-sark környéke a végzetét is jelentette. Mint a Múlt kor történelmi folyóirat írja, 1926-ban Amundsen az amerikai Lincoln Ellsworth és az olasz Umberto Nobile társaságában, az utóbbi által tervezett léghajón repült el az Északi-sarkig, elsőségük azonban ekkor odalett: egy másik amerikai két nappal megelőzte őket.
A Múlt kor megfogalmazása szerint 1928. június 18-án a norvég kutató, valamint honfitársa, Leif Dietrichson és velük együtt négy francia eltűnt a Barents-tenger térségében, amikor a Latham 47 típusú gépükön megpróbáltak segítséget nyújtani Umberto Nobilének.
Az olasz tábornok sarkkutató ugyanis egy újabb expedícióról visszatérőben társaival az Italia nevű léghajóval május 24-én a Spitzbergáknál egy jégtáblán rekedt. A segítségükre siető Amundsen és társai eltűnésének körülményei máig ismeretlenek. Sem a hidroplánjukra, sem az utasok maradványaira nem akadtak rá azóta sem.
Nobilét és expedíciójának egy részét viszont sikerült megmenteni.
Az eltűnt hidroplánnak eddig csak egy úszóját és egy üzemanyagtartályát találták meg az észak-norvégiai Tromsø városában. A tartály sérüléseiből arra lehetett következtetni, hogy Amundsen gépe – valószínűleg a köd miatt – kényszerleszállást hajtott végre a Barents-tengeren, egyikük pedig túlélhette a zuhanást.
Kiemelt kép: Roald Amundsen a Spitzbergákon 1925-ben. Forrás: Preus Museum Anders Beer Wilse, Preus Museum on Flickr/Wikipedia Commons