A negyedik kétharmad után a hazai ellenzéki közvéleményen elhatalmasodott a letargia. Ez végül is érthető, ha nem is magától értetődő. Ám az elkeseredés mellett eluralkodott egy már rég jelenlevő toposz is, miszerint Orbán Viktor voltaképpen „verhetetlen”, demokratikus választások útján leválthatatlan. Megítélésem szerint miközben egy laikus választópolgárban valóban felerősödhet ez az érzés, addig aktív politikusok, politikával foglalkozók, illetve elemzők részéről ez a konklúzió nemcsak ártalmas, de téves is. Csillag Gábor elemzésének első része.

Figyelmeztetés: Az alábbi írás nem egy praktikus útiterv Orbán Viktor megbuktatására. Aki ezt várja, csalódni fog. Az alábbi levezetés pusztán annak az egyre népszerűbb vélekedésnek a cáfolata kíván lenni, miszerint a NER demokratikus választások által legyőzhetetlen.

Ismerős? Illusztráció forrása: Pixabay

Szárnyaljon a képzelet!

A minap azzal kezdtem egy politikacsinálóknak tartott műhelyfoglalkozást, képzeljék el, hogy 2022. április 1-jén (bolondok napján) vagyunk. A választás még előttünk van. Az ellenzék vezérét (miniszterelnök-jelöltjét) nem Márki-Zay Péternek hívják, hanem mondjuk Karácsony Gergelynek. Képzeljék el, hogy miközben az ukrán háború elkerülhetetlen, nem februárban tör ki, hanem csak valamikor a választások után. Majd ezek után megkérdeztem, hogy mandátumszám tekintetében mi lett volna az országgyűlési választás eredménye. Az összkép tanulságos volt, de nem meglepő. A körülbelül 30 fős csoportban persze megjelent mindkét szélső pólus (miszerint ebben az esetben simán nyer az ellenzék, illetve így sem lett volna másként semmi), de körülbelül 80 százalékuknál az jött ki, hogy szoros eredmény lett volna (a többség szerint valószínűleg Fidesz-győzelemmel, de mindenképpen szorossal) és persze a fideszes kétharmadnak se híre, se hamva nem lett volna.

Most az olvasót is arra kérem: használja kicsit a képzeletét!

Képzelje el, hogy egy ilyen közeli vereség másnapján vagy az azt követő hetekben vagyunk: mit olvasna a hazai ellenzéki sajtóban? Megelőlegeznék néhány motívumot. Arról beszélnének (beszélnénk), hogy „végre jó úton járunk”; hogy „ez most MÉG nem jött össze, de megvan a formula, amely elhozza a változást”. Elmondanák, hogy „az előválasztásnak és az együttműködésnek nincs alternatívája”. Hogy ezt a politikát kell folytatni, és a következő választáson már meglesz a győzelem. Ugyan nem lenne eufória, de optimizmus, reménykedés bizakodás annál inkább. A következő két évet is ez a közelítésmód határozná meg. A pártok vetélkednének ugyan, de nem esnének egymásnak, nem lenne bűnbakkeresés, a sajtó nem bénázná le az ellenzéki politikusokat, és a közvéleményben nem egy politika-/politikusellenes hangulat uralkodna. Vagyis fényévekre lennénk a mostani hangulattól. Ezen érdemes elgondolkodni, mert egyik feltétel – sem a miniszterelnök-jelölt személye, sem a háború későbbi kezdése – nem nevezhető elképzelhetetlennek. És mégis mintha két külön világ volna az és ez.

A visszatekintő következtetés csalfa útja

Négy választás, négy vereség, négy kétharmad. Folyamatosan erősödő Fidesz, magát egyre jobban beágyazó NER. Mi kell még? Ezt a hatalmat nem lehet leváltani. Így működik egy laikus levezetése. Csakhogy ez a retrospektív következtetés megalapozatlan. Akkor lenne megalapozott, ha az említett négy választás során a vereséget eredményező tényezőknél mindig megtalálnánk ugyanazokat a mindent meghatározó elemeket, amelyek az orbáni hatalom irányába döntik el a választást. Miközben egy-egy ilyen részelem minden bizonnyal fellelhető, egy választási vereség rendszerint sok negatív tényező együttállásából fakad – vagyis a képlet annál sokkal bonyolultabb, mint hogy Orbán Viktor kezében lenne valami csodafegyver, amely mindig elhozza a kétharmados győzelmet.

Erre utal talán mindennél erőteljesebben az a tény, hogy a választás éjszakáján egyetlen egy fél volt, aki még az ellenzéknél is jobban meg volt döbbenve a kétharmados eredményen, és ez maga a Fidesz.

(Aki figyelte az eredmények beérkeztével adott fideszes nyilatkozatokat, annak ez a meglepettség teljesen nyilvánvaló volt – sőt néhányan expliciten ki is mondták, hogy erre nagyon nem számítottak.)

Hagyjuk meg tehát a mindent átívelő retrospektív következtetéseket a történészeknek. A politikában aktívabb szerepet játszók jobban teszik, ha nem pusztán az eredményekre tekintenek vissza, hanem azt is megnézik, hogy pontosan(!) mi is történt az egyes országgyűlési választásokon.

Csak mert akkor jól látszik, hogy – persze voltak közös motívumok – alapvetően minden esetben más és más helyzetekről beszélhetünk.

12 év, 4 választás

2010-zel nem nagyon érdemes foglalkozni. Minden létező tényező megérett az akkori hatalom bukására. Kívül: gazdasági válság; belül: gőg, kifáradás, erkölcsi hitelvesztés, téves helyzetértelmezés, politikai hibák garmadája stb. És mindehhez még ott volt egy nagyon felkészült, nagyon rafinált, éhes, önbizalommal teli fideszes ellenzék.

2014-ben itt már nagyon más volt a helyzet. Eddigre már az emberek kaptak egy kis ízelítőt a Fidesz erősen idealisztikus, de ugyanakkor rendkívül hataloméhes és cinikus politikájából, ráadásul a NER még nem volt teljesen kiépülve. Visszatekintve az akkori hangulatra és politikai dinamikára, nem tudom azt mondani, hogy az ellenzék helyzete reménytelen lett volna. Csak történt három hiba és/vagy bűn, amely determinálta az ellenzék versenyhelyzetét.

Borítókép: Orbán Viktor kovászos uborkával érkezik az Operatív Törzs egyeztetésére 2020 nyarán. Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala