Egyre súlyosabb a vízhiány a Duna-Tisza közi Homokhátságon, amit évek óta a félsivatagok közé sorolnak. A direkt emberi beavatkozások már részben kiszárították a tájat, mire az elmúlt évtizedekben egyre erősebbé vált a klímaváltozás hatása. Van fenntartható megoldás a kiszáradás lassítására, de ehhez teljes vízvisszatartásra és -takarékosságra van szükség. Az itt folyó gazdálkodási módon, területhasználaton pedig komolyan változtatni kell.
„Ez egy összetett probléma, amire összetett válaszokat kell adnunk. Ha csupán vízkészlet-gazdálkodási problémának tekintjük, akkor a tervezési folyamatok többnyire csak a hiányzó víz odavezetését próbálják megoldani. Ez nem elég. A víztakarékosságra, a megfelelő területhasználatra és a vízvisszatartásra még nagyobb figyelmet kell fordítani” – mondta a Very Important Planetnek Kajner Péter, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának a szakértője, akit arról kérdeztünk, milyen fenntartható megoldások lehetségesek a Duna-Tisza közi Homokhátság kiszáradásának megállítására, lassítására.
Félsivataggá vált évtizedek alatt
A két fő folyónknál 50-70 méterrel magasabban fekvő, északi és déli részein kiemelkedő, középen nyeregszerűen behajló Homokhátság a klímaváltozás és az emberi tevékenység miatt bekövetkező szélsőséges szárazodás egyik legszemléletesebb hazai példája.
A problémát már a 70-es évek óta érzékelik, de mára olyan súlyossá vált, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete évek óta a félsivatagos területek között tartja számon.
A talajvíz szintje 50 év alatt átlagosan 2-5, de helyenként akár 10 métert is csökkent, a 20. században pedig nagyjából 600 tó száradt ki, és tűnt el a területről. Természetes vízpótlását egyedül a csapadék adja. Pontosabban adná, merthogy abból jóval kevesebb van.
A folyószabályozással kezdődött a kiszáradás
Kajner szerint a térség vízkészlet-problémái a 19. században kezdődött folyószabályozásig nyúlnak vissza. A beavatkozásokkal több szántót kívántak nyerni, de a hajóvontatási útvonalak kiépítése, majd a városok, az infrastruktúra terjeszkedése is hajtotta a folyamatot.
Levágták a kanyarokat, a folyókat töltések közé szorították, így ma a víz gyorsan távozik az országból.
Az egykor kiterjedt ártereket lecsapolták, beszántották. Ezzel a Homokhátság folyókhoz közelebbi területei elvesztették plusz vízforrásukat.
Vízszivattyúk: kútfúrás, belvízelvezetés, nyárfatelepítés
A 20. század 50-es éveitől aztán elkezdődött, és hamar megötszöröződött a főként ivóvízként használt rétegvizek kiemelése, egyre több kutat fúrtak, ami a talajvízszint süllyedését okozta a magasabb területeken is. A ’60-as években óriási belvízelvezetési programmal szárították tovább a tájat, így nyerve új szántókat.
Ráadásként elkezdődött a nyárfatelepítés, ami újabb vízszivattyúként hatott a területre.
A ’70-es évektől pedig a klímaváltozás kevesebb csapadékot, melegebbet és intenzívebb párolgást, szárazodást hozott magával.
Természetközeli megoldások a vízmegtartásért
„Projekthelyszíneink – Ruzsa, Jászszentlászló, Szank, Móricgát – tapasztalatai alapján elsősorban olyan természetközeli vízvisszatartó megoldásokat javaslunk, amelyeket gazdálkodók, önkormányzatok akár önállóan is képesek kivitelezni. Ezek helyben segíthetnek, ha pedig elterjednek, nagyobb területen is jótékonyan hathatnak” – mondta a WWF Magyarország szakértője.
Ruzsán a tisztított szennyvizet és az ivóvíztisztítóból elfolyó technológiai vizet nem engedik elfolyni a csatornába, hanem egy-egy kis tóba gyűjtik össze, majd egy második medencébe juttatva beszivárogtatják a talajba.
Másutt a belvízcsatornák szakaszolásával próbálják visszatartani a vizeket, és emelni a talajvízszintet.
Más gazdálkodási módokra van szükség
Az elmúlt időszakban több milliárd forint értékben készült el a Homokhátság déli részén öntözést szolgáló állami infrastruktúrafejlesztés, Mórahalom-Zákányszék térségében. Itt a vizet a Tiszából szivattyúzzák föl, majd juttatják el csatornákon, zsilipeken át a több tíz méterrel magasabban és több tíz kilométerrel messzebb lévő területre.
A szakértő szerint viszont azzal is foglalkozni kell, hogy a vizet mire használjuk.
„Mivel a klímaváltozás folytatódik a víz megőrzése mellett észszerű tájhasználatot is ki kell alakítani. Például homoki szántókat öntözni, óriási energiaigénnyel szivattyúzva, miközben a Tisza vízhozama drasztikusan csökken, nem fenntartható. Ráadásul nem csak az infrastruktúra kiépítésének, de a működtetésének is óriási költségei lesznek. Nagyon fontos megértetni a Homokhátságon gazdálkodókkal: nagy területen tájhasználat-váltásra van szükség. Az év nagy részében fedetlen, jelentős kiterjedésű homoki szántók helyett egy gyepes-cserjés táj lenne a legalkalmasabb a szárazodás lassítására. Ez azt jelenti, hogy más gazdálkodási módokra szükséges áttérni” – magyarázta a Kajner Péter.
Speciális agrárprogram kell
A WWF Magyarország szakértője szerint ehhez speciális agrárprogramra lenne szükség, ami érdekelté teszi a gazdákat a vízmegtartásban, motiválja és anyagilag kompenzálja őket. Az újragondolt területhasználatban leginkább legeltető állattartáshoz, környezetkímélő, a humuszt gazdagító művelési módokhoz lennének megfelelők a feltételek – emelte ki.
Ezt az irányt azonban nem lenne könnyű elfogadtatni a gazdákkal, így egyelőre minden szereplő óvakodik fölvállalni – pláne a döntéshozók.
Borítókép: Kiszáradó tó a Homokhátságon. Fotó: Tombácz Róbert