Hogy mi lesz az eredmény, még nem tudjuk, de a választások utáni elemzéseknél könnyű bölcsnek lenni. Ha a közvéleménykutatók legutolsó jóslatait nézzük, akkor inkább a Fideszt látják esélyesebbnek. Amúgy abban van valami „kedvesség”, hogy a kampány során ennek vagy annak aktívan szurkoló (és/vagy) dolgozó közvéleménykutatókban mégiscsak van annyi szakmai önérzet (vagy éppenséggel hübrisz), hogy az utolsó pillanatokban – akár az eddigi mondókájuknak ellentmondva – mindenki benevez a Tippmixbe, és igyekszik relatíve őszintén nyilatkozni a várható eredményekről. Persze az is igaz, hogy az elmúlt néhány ciklusban a legtöbb közvéleménykutató nagyon mellé lőtt, így annyira azért nem lepődnénk meg, ha a mostani előrejelzésekkel ellentétes eredmény születne… (Becsületükre mondva, ez nem csak egy hazai tendencia. A brexit, vagy éppen a Clinton vs. Trump küzdelmek óta sok kolosszális kapufáról tudunk.)
Épp ezért most nem jósolni szeretnénk, pusztán rögzíteni néhány tanulságot, amely akár így, akár úgy alakul a végeredmény, valószínűleg helytállónak és relevánsnak bizonyul.
1. Az ellenzék az előválasztás által esélyt teremtett magának.
Akármi lesz a végeredmény, az biztosnak tűnik, hogy hosszú évek bukdácsolása után, most végre mindenki felismerte, hogy a matek akkor is matek, ha valaki ellenzékben van, és hogy csak úgy lehet igazi esélye az ellenzéknek, ha nem egymás ellen lövi el a puskaport, hanem egységesen lép fel az orbáni erőkkel szemben.
Az előválasztás tényleg hozta, amit várni lehetett tőle.
- Eredményeként sok helyen sokkal jobb és esélyesebb jelöltek jöttek ki a versengésből (akik mögött immáron az egységes ellenzék és nem csak egy-egy párt állt).
- Sikerült ily módon tényleg versenyt teremteni, és kiszűrni néhány nagyon elfáradt arcot.
- Az előválasztás tényleg sikeresen mozgósította az ellenzéki szavazókat és aktivistákat – ezzel megépítve az összefogás vállalható pátoszát. (Emlékeztetőül, négy vagy nyolc éve az „összefogás” szó még sok ellenzékinél is gúny tárgya volt.)
Szóval előválasztás pipa. Ebből az ellenzék kb. kihozta a maximumot. (Dicséret azoknak, élükön Karácsony Gergellyel, akik ezt el tudták érni.)
2. Kampány
Némileg erre is építve, az ellenzék egy sokkal egységesebb és intenzívebb kampányt folytatott, mint korábban, főleg, ami a terepmunkát illeti (többek között kopogtatás, standolás, aláírásgyűjtés) Ez még akkor is igaz, ha a miniszterelnök-jelölt kiválasztása meglehetősen turbulensre sikeredett és relatíve későn kezdődött csak el az egységes kampány.
3. Üzenetek
Üzenetszinten úgy tűnik, az ellenzék most sem tudta felvenni a versenyt a Fidesszel. Azon kívül, hogy MZP nem lop, számos más üzenet vagy túl komplikált, vagy túl fókuszálatlan volt. Nem vagyok benne biztos, hogy az utcán sétáló átlagember meg tudta volna mondani, mit is akar, mit is képvisel MZP, azon kívül, hogy „Orbántakarodj!” Nem mellesleg ezt a hibát az ellenzék már sokszor elkövette, miközben a kormánycsapatnak ismét sikerült sokkal közérthetőbb üzeneteteket megfogalmazni, főleg az egzisztenciális félelmekre játszva: ezt veszi el majd az MZP kormány, meg azt. Egyfelől, közismert, hogy a magyar választó hiperérzékeny a valamikor megszerzett dolgok elvételére, még akkor is, ha ezek igazából elég hamis jószágok. Ilyen például a rezsicsökkentés, másfelől, akkor, amikor a forint mélyponton van, az infláció meg rekord magasságokban – ezeket a tényleges egzisztenciális veszélyeket sokkal jobban ki kellett volna aknáznia az ellenzéknek.
4. A Gyurcsány-faktor
Ez egy paradox jelenség. Részint mindenki számított arra, hogy a Fidesz megint Gyurcsánnyal ijesztget és megpróbálja begyurcsányozni az ellenfelét. Azt is tudjuk, hogy Dobrev Klárával ez még intenzívebb és kézenfekvőbb lett volna, és azt is láttuk, hogy Karácsony Gergelynél is ezzel próbálkoztak. Tanulságos, hogy itt nem a Gyurcsánytól való tényleges távolság volt a releváns, hiszen ez alapján Karácsony Gergelynek sokkal jobban kellett volna ártania, mint MZP-nek. Empirikus adatok erről még csak gyéren vannak, de úgy tűnik ez nem így történt, és mintha Karácsony ezt jobban le tudta volna magáról rázni, mint Márki Zay Péter – pedig MZP-nek sem történelmileg, sem politikailag, sem kulturálisan nincs sok köze Gyurcsányhoz. Szívesen mondanám azt, hogy ez az összemosó kampány nem hatott, és nyilván ellenzéki győzelem esetén sok apologéta ezt is fogja mondani, de mégis elgondolkodtató, hogy még mindig GyF az, aki sokak fantáziájában a legalkalmasabb arra, hogy az ellenzék Freddy Kruegerje legyen. Mint ahogyan az is tanulságos, hogy miközben Karácsony Gergelynek volt annyi karizmája, hogy le tudta vakarni magáról a gyurcsányozást, MZP esetében mintha inkább egy tiszta lappal találkoztunk volna, amire mindenki azt ír rá, amit akar.
5. A háború
Miközben az orosz-ukrán háború akár egy politikai fordulópontot is hozhatott volna, azt kell mondani, hogy Orbán sokkal jobban keretezte ezt a – rá potenciálisan tényleg veszélyes – témát. Az ellenzék azt gondolta, hogy elég annyit mondani, hogy Orbán Putyin haverja, és mindketten diktatórikus autokraták. Ezzel szemben, Orbán megint rátalált az emberekben valóban félelmet keltő témákra: a háborúba való belesodródás és az elszabadult energiaárak nyomán lebénuló ország formájában. Miközben sokunknak parodisztikus a helikopterek előtt fontoskodó Orbán látványa, és miközben egy jobban tájékozott választó azzal is tisztában van, hogy az európai és nemzetközi szintéren Orbán csak tovább amortizálja eleve megtépázott imázsát, itthon ismét sikerült eljátszania a „cselekvő politikus” figuráját.
Az is igaz, hogy a veszély és a félelem érzése sok tekintetben nem kedvez a mindenkori ellenzéknek, mivel az emberek ilyenkor a stabilitást és az erőskezű vezetést részesítik előnyben. Mindazonáltal ebben több volt, és ezt elég csúnyán benézte az ellenzék, könnyen lehet, hogy pont a középen állókat és el nem kötelezetteket inkább a miniszterelnök felé billentette. Orbán ismét a „megvédem a magyarokat” demagógiába burkolhatta magát, ráadásul most nem a távoli Brüsszel, vagy a csak plakátokon létező Soros volt a félelem tárgya, hanem egy mindenkit valóban megrázó és a szomszédban dúló háború.
Nyilván sok más tényező és kérdés is létezik. Bejött-e az a szintén leginkább a Karácsony-tábor által hangoztatott tételezés, miszerint MZP kevésbé megosztó, mint a főpolgármester, és azáltal, hogy konzervatív múltja van, alkalmasabb a korábban a Fideszre szavazó, de elbizonytalanodott választók megszólítására? Az elmúlt hetek közvéleménykutatási számait nézve, nem. Mind ahogyan azt is csak a választások után tudhatjuk meg, hogy voltaképpen egy sima jobb/bal mozgósítási versenyről van-e szó, vagy tényleg meghatározó lesz a billegők és középutasok szerepe. Mindeközben a körzeti matekról sem feledkezhetünk meg, hiszen az, hogy egy-egy körzetet végül ki húz be, az nem csak a miniszterelnök-jelöltek népszerűségi versenyének függvénye. Hogy itt ki kalkulált ravaszabbul, hamarosan megtudjuk – mint ahogyan azt is, hogy az országos összkép mellett, melyik pártnak sikerült nem csak jó körzetet szereznie, hanem azt meg is nyernie.
A szerző stratégiai elemző
Borítókép: Pixabay