100 méter magas fák, a biodiverzitás kontinentális csúcsát jelentő esőerdők, a zöld minden árnyalata, hozzá évente legalább 1500 milliméter csapadék, mégpedig a mi égövünkön. Általánosságban nem ismert, hogy nemcsak a trópusi és szubtrópusi területeken, hanem a mérsékelt övön is élnek esőerdők, olyan oázist jelentve a klímaváltozás korában, amelyek megőrzése kulcskérdés.
Mérsékeltövi esőerdő a honlapunkon nemrég bemutatott Kaledóniai erdő, pontosabban az egykori mesevilág mára foltokká zsugorodott maradványai, hiszen a fakitermelés és a legeltetés hatalmas pusztításokkal járt, De míg így is az őshonos vörös mókusok utolsó menedékei e skóciai foltok Nagy-Britanniában.
A WWF által a mérsékelt övi örökzöld erdők közé sorolt mérsékeltövi erdőket az egykori Kaledónia területén erdeifenyő, nyír, berkenye, nyárfa, boróka társulása alkotta elsősorban, páfrányokkal, mohákkal és zuzmókkal.
Skócia erdészei hazájuk természeti pusztulását látva nem véletlenül fordultak Chiléhez az erdők védelmében, a mérsékeltövi esőerdők ugyanis elsősorban az óceáni éghajlathoz kötődnek, talán a leglátványosabb formában ezért az amerikai kontinens nyugati partjainál terjedtek el. Dél-Amerikában a Csendes-óceáni partvidéken végignyúló Chilében éppúgy megtaláljuk őket, mint Észak-Amerika túloldalán, különösen a kanadai-amerikai határvidéken Washington államban.
A keskeny sávban fellelhető Nagymedve esőerdő 1981 óta a Világörökség része, és gyönyörűen ír róla magyar kertészek az Aranyfa blogon:
Több száz éves fák, mohák, zuzmók, páfrányok…. csend… a múlt, a jövő, az örök élet illata. A természet szinte érintetlen.
A fenyőfélék közül a Sitka fenyő a leggyakoribb. Mint írják, az örökzöld tűlevelűekhez társul a lombos fák közül a nagylevelű juhar, a szőlőlevelű juhar, a szögletes nyár, az enyves éger (Alnus glutinosa). A fák több helyen csodás és szabályos sorokat alkotnak a szakemberek megfigyelése szerint, hiszen a kidőlt törzseket senki sem háborgatja, a tobozokból kihulló fenyőmagok pedig ezekben a korhadásnak indult fatörzsekben találnak táptalajra, és ott csíráznak ki. A blog szerint:
Ahogy fejlődik az új nemzedék, a törzsek lassan elkorhadnak, a fiatal fák magasan, a földből kiemelkedő lábakon-gyökereken maradnak állva.”
Észak-Amerikában azonban az európai turizmusban kevésbé felkapott helynek számító, keleti parttal párhuzamosan futó Appalache-hegységben is találunk mérsékeltövi esőerdőt, legszebb formáját az őslakók által elnevezett Great Smoky Mountains rejti.
Elég csupán az első perceket megnézni az alábbi videóból (különösen 0:56-tól), hogy érzékeljük: lélegzetelállító, hatalmas esőerdő borítja a Tennesse és Észak-Karolina államok határán fekvő nemzeti parkot.
A nemzeti park 95 százalékát erdőt borítja, 36 százaléka pedig az idősebb állományhoz tartozik. Megannyi példány az első európai telepesek előtt jelent meg itt. A tengerszint feletti magasságban rejlő változatosság, a bőséges csapadékmennyiség és az idős faállomány jelenléte rendkívüli fajgazdagság kialakulását segítette: mintegy 19 ezer faj jelenléte már bizonyított, de összesen 100 ezresre becsülik a fajok számát a le nem írtakkal együtt.
A zöldet több mint 100 fafajta, 1400 virágos és 4000 nem virágos növényfaj jelenti.
Több mint 200 madár-, 50 hal-, 39 hüllő-, 43 kétéltűfaj talált itt otthonra, 1500 fős fekete medve állomány, továbbá jávorszarvasok, mosómedvék, rókák, vidrák, mókusok, oposszumok és prérifarkasok társaságában.
Mérsékeltövi esőerdők minden olyan kontinensen találhatók még, amelynek legalább egy része a mérsékeltövhöz tartozik. Tasmánia, Új-Zéland déli szigete és Japán déli része mellett Írországban, Dél-Norvégiában és Észak-Spanyolországban, illetve a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén is besorolnak erdőket ebbe a különleges kategóriába, amely az éghajlatváltozással egyre inkább felértékelődik.
Kiemelt kép: mérsékeltövi esőerdő Tasmániában. Forrás: Wikipedia Commons