Gyermekkorában megálmodta a kertjébe szálló rétisast, és el is határozta, hogy madarakat gyógyít majd. Egyik alapítója volt a Magyar Madártani Egyesületnek, ma már a Hortobágyi Madárkórházat vezeti. Interjú Dr. Déri Jánossal, akinek kiemelkedő érdeme van abban, hogy ma már több mint háromszáz rétisas él Magyarországon.
Mikor gyógyított először sérült vadmadarat?
A Hortobágyon nemcsak vadludakkal találkoztam, hanem azokkal a fajokkal is, amelyeket korábban csak távcsővel nézegettem. Az első sérült madarat ösztönösen gyógyítottam meg, egy törött szárnyú egerészölyv volt. Az egyik szaksegédem hozta el hozzám télen a kabátja alá rejtve, tavasszal már el is engedtük. Később egyre több madár került hozzám, el kellett őket helyezni a padláson, a kertben, a konyhában, azaz hazavittem a munkám.
Magyarországon fajszámban és egyedszámban is a legnagyobb madármegfigyelő terület a Hortobágy a Duna deltával vetekszik, amikor odakerültem 2000 daru fordult meg egy nap alatta környéken, most 160 000. Éreztem, hogy itt a helyem.
Mi volt az első meghatározó élménye a madarakkal kapcsolatban?
Már hároméves koromban tudtam, hogy állatorvos leszek, pedig akkor még csak játékokon tudtam gyakorolni. Általános iskolában figyeltem fel a madarakra, miután 1971-ben jártam a vadászati világkiállításon. A kitömött állatok nagyon érdekeltek, ahogy Fekete István regénye, a Tüskevár is.
Rászoktam a Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor majd Bársony István regényeire is, ezeknek köszönhetem, hogy kialakult az érdeklődésem. Nem vadász akartam lenni, csak járkálni a természetben, és ezt meg is tettem.
Már tíz évesen, reggel hatkor felkeltem, és tettem egy nagy kört gyalog, vagy biciklivel a Halmi-erdőben az iskola előtt. Figyeltem a madarakat, nyulakat, emlékszem, egyszer egy vörös vércse fészkelését is nyomon követtem, anélkül, hogy megzavartam volna.
Ez volt az első tudományos megfigyelése?
Igen, naplót vezettem mindenről, még a madarak hangját is megismertem egy idő múlva. Tudatosan készültem a pályára általános iskolában, majd Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban is, nemcsak azért, mert tovább akartam tanulni, hanem mert érdekelt. Kerestem a természetfilmeket is, de a hetvenes években azokat még csak a mozikban játszották. Az egyetem után a gyógyszer-és a vakcinagyártásban is szereztem egy kis tapasztalatot, aminek később hasznát vehettem. Abban az időben a madárgyógyászat a brojlercsirke nagyüzemi termelésének a felügyeletét jelentette, ami nem volt vonzó lehetőség, ráadásul én macskákat akartam gyógyítani a fővárosban.
Minden kerültre jutott egy körzeti orvos, és mivel nem volt miniszter a keresztapám, és olimpiai aranyérmet sem nyertem, esélyem sem volt megkapni ezt az állást Pestszentlőrincen.
1984-ben kerültem Hortobágyra egykori tanárom, az ottani állami gazdaság volt főállattenyésztőjének, Bodó Imrének a tanácsára, itt szarvasmarhákkal kezdtem foglalkozni. Amikor a feleségem, aki szintén állatorvos gyes-re ment átvettem tőle a nagyüzemi lúdállományt.
Mi a legfontosabb feladata?
Létrehoztunk a madárkórházat működtető alapítványt, uniós támogatással kiépült az a park is, ahol a tevékenységünket be tudjuk mutatni. A 2004-ben háromszáz madárra tervezett létesítmény régóta megtelt, ma már csak azok a példányok kerülnek ide, akiket nem lehet ambuláns módon a helyszínen ellátni. Az elhelyezés mellett a szükséges anyagi fedezet előállítása is feladat.
Beteljesedett az álma?
Igen, gyerekkoromban az álmodtam, hogy a lőrinci kertünkben a diófára rászáll egy réti sas, ami a fővárosban természetesen képtelenség, de most, ha kinézek a kertbe, a fatönkön és a röpdékben többet is látok, ami óriási élmény.
Volt olyan madaram, a Bogyó, aki mérgezetten került hozzám, sikerült meggyógyítanom, elengedtük, majd egy héttel később ugyanazzal a mérgezéssel visszakerült, az ő rehabilitációjáról film is készült.
A visszaszoktatáshoz, amit annak idején a National Geographic újságírója egyszerűen csak gladiátorképzésnek nevezett, ki kellett alakítani egy komplett gyakorlatsort a madárnak.
A mentett állatnak ugyanis harccal kell visszaszereznie a fészkelőhelyét a természetben.
Hogyan lehet erre felkészíteni a madarakat?
A röpdékben több állatot is tartunk, ami eleve konfliktus helyzet. A gólya akár halálosan meg tudja csípni a sast a csőrével, de vannak ott egerészölyvek, sólymok is, tehát elég nagy a konkurencia. Elengedés előtt fegyvernek látszó tárgyakkal hanghatással együtt ijesztgetjük őket, és kocsikkal is körbejárjuk a ketrecet villogva, dudálva, hogy a veszélyekre felkészülten távozzanak.
Arra azonban nem tudjuk felkészíteni az állatokat, hogy ne egyenek meg mérgezett csalétket.
A megoldás ilyenkor az, hogy meg kell várni az ivarérettséget, amit a fehér farok és a sárga csőr jelez. Ebben a korban már meg kell őriznie a saját fészkelőhelyét, és ha azt a park közepén hozzuk létre mesterségesen, akkor vélhetően nem hagyja el a biztonságos területet.
Mennyi ideig élnek a réti sasok?
Annyit, mint az ember, ha nem történik velük semmi. De a természetben mindig történik, ott csak 10-15 évet.
Van még álma?
Folytatni kellene valakinek a munkát.
Nincs állatorvos?
Abból van elég, a madármentésben keresem az utódomat.
Igyekeztünk vonzóbbá tenni a madárkórházat, már a játszóteret úgy helyeztük el, hogy a gyerekeket becsalogassuk hozzánk.
Vannak állatsimogatók, bemutatók, és olyan sérült madarak, akikkel közös fényképeket is lehet készíteni. Sokan itt is maradtak önkéntesnek, az asszisztensek segédkeznek a műtéteknél, közülük többen célirányosan el is végezték az egyetemet, de egyszerűbb kutyát és macskát gyógyítani, mint vadmadarakat.
Mert azoknak van gazdájuk?
Igen. Itt meg kell keresni azt a pénzt, amit aztán a madarakra költünk. Egyedül vagyok egyelőre, és már az is teljes munkaidőt visz el, hogy megvizsgáljam a példányokat. Tavaly volt olyan nap amikor 96 madár érkezett hozzánk.
Vihar volt aznap?
Lehet, de összességében nincs több sérült, mint húsz éve, inkább az emberek lettek érzékenyebbek, és többen próbálnak segíteni.
Bármilyen fajtát gyógyít, parlagi galambot, varjút is?
Természetesen. Ha valaki veszi a fáradtságot, és egy természetvédelmi, mezőgazdasági és vadgazdálkodási szempontból is káros dolmányos varjút elhoz, akkor megtesszük. A madárral szemben is erkölcsi kötelességünk. Annak idején egyébként Hermann Ottó azt monda erről, hogy nincs káros vagy hasznos állat, csak szükséges.
Borítókép: Déri János