Drámai sebességgel változnak a fajok a Kárpát-medencében Weiperth András biológus szerint, aki a Halak Napja, vagyis március 20. alkalmából példákat is mutatott a pusztulásra, az invazív fajok terjedésére. Mint honlapunknak elmondta, az emberi tevékenység is felelős azért, hogy mára a világ szinte összes faja küzd egymással a túlélésért, és idővel csak a legrátermetebbek maradhatnak életben. Hozzuk-visszük őket a kontinenseken át, miközben a rendszerváltás óta megdupláztuk itthon a lebetonozott területeink méretét. Immár Magyarország negyede valamilyen szinten urbanizáltnak számít, vagyis lakóöveztek, ipari létesítmények, utak és egyéb ember alkotta táji elemek dominálják.
Hegyi patakjaink maradtak az ökológiai kincseink
„A biológiai invázió minden hazai víztestünkben jelen van, ökológiai szempontból jó állapotokat csupán a Bakony, Börzsöny, Mátra felső részének vízfolyásaiban, illetve egyes nyugat-magyarországi patatokban találunk. Ezekre lehet azt mondani, hogy elsősorban olyan fajok fordulnak elő bennük, mint száz-százötven éve. Minden más természetes vizünk erősen szabályozott, beleértve a nagy folyókat a holtágaikkal és az ártereikkel együtt. Ha megnézzük a fajkészletüket az alapján, hogy mely fajoknak kellene ott élnie és miket találunk most, akkor kicsi az átfedés a két halmaz között.
Gyakran egyetlen invazív faj dominál”
– mondta Very Important Planetnek Dr. Weiperth András biológus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Természetesvízi Halökológiai Tanszékének tudományos munkatársa.
Ezüstre cseréljük az aranyat
Példaként említette, hogy a Kelet-Ázsiából származó ezüstkárász – más néven jövevényponty – hogyan szorítja ki az arany-, más néven széles kárászt az európai és benne a magyarországi vizekből, élőhelyeiről. Az ezüstkárász nősténye íváskor más őshonos pontyfélék, így
az aranykárász hímjeivel összeívik, ám az utódok minden esetben újabb nőstény ezüstkárászok lesznek.
Részben az ezüstkárász szexális parazitizmusa következtében az aranykárász állományok genetikai sokszínűsége is jelentősen csökken Európa szerte. A folyószabályozások előtt utóbbiak az alföldi mocsárvilág gyakori halának számítottak, mára a kipusztulás fenyegeti őket. 2012-ben éppen ezért az aranykárász lett az év hala Magyar Haltani Társaságnál.
Az Amurból a Tiszán át az Oderáig
Endemikus, vagyis csak egy adott élőhelyre jellemző fajok – köztük szitakötők, halak, kétéltűek – sora tűnik el a rendkívül agresszív amurgéb miatt, amely szintén Kelet-Ázsiából, az Amur folyó vidékéről származik. Mint Weiperth András mondta, 1912-ben akvaristák hozták Szentpétervárra, azóta a teljes tiszai vízgyűjtő területen elterjedt Szeged fölött, a Duna-Tisza közén, a Balaton vízgyűjtőjén, a Dráva és a Rába mentén, valamint a Duna vidékén is terjedeni kezdett, kiszorítva például a legnagyobb folyónkban reliktumnak számító lápi pócot. Mára Németországban, az Odera vízgyűjtőjén is rendkívüli károkat okoz.
Egyetlen arénában küzd a világ összes faja
„Egy botanikus vagy egy ornitológus lehetséges, hogy teljesen mást lát az elmúlt évtizedek alapján, de a végeredmény ugyanaz: drasztikusan megváltozott a Kárpát-medence élővilága. Ha ötven-hatvan éve gyors változásnak mondták, amit tapasztaltak a Duna mentén, akkor a mai jelenségeket elképesztőnek nevezhetjük. Egy két éven belül új fajok annyira elszaporodnak és olyan drámai hatást gyakorolnak, hogy csak nézünk, mert szinte észre sem vettük őket addig” – folytatta a kutató.
E folyamatok egyik nagy indikátora a halbiológus elmondása szerint az ember,
amivel haálózatkutató matematikusoktól kezdve a fizikusokon át az ökológusok és természetvédelmi szakemberek is egyet értenek. Minden kontinensen megtelepszünk, fajokat hozunk-viszünk, a saját céljainkra használjuk őket, génmódosításokat hajtunk végre, miközben a tájátalakítással, városépítéssel, folyamszabályozással, vizes élőhelyek módszeres kiszárításával avatkozunk bele az ökológiai rendszerbe. Homogenizáljuk a világot, mintha a földkerekség összes faját betettük volna egy hatalmas arénába, amelyben aki bírja, az bírja, aki kipusztul, az kipusztul, vagyis csak a legerősebbek, legrátermettebbek maradnak meg.
„A rendszerváltás előtt Magyarország közel tizenkét százaléka számított úgynevezett urbanizált területnek, mára huszonnégy százaléknál tartunk – mondta Weiperth András. –
Ez a természet számára brutális különbség néhány évtized alatt.
Olyan mintha már Fejér-megye és Komárom-Esztergom megye teljes területét betonnal öntöttük volna le, amihez kevés faj tud adaptálódni, miközben egyesek képesek megtelepedni, majd nagyon gyorsan terjednek az ember által átalakított tájban. Az egy-két idegenhonos faj dominálta területek természeti, környezeti és rekreációs értéke pedig nem összehasonlítható az egészséges, jó ökológiai állapotban lévő élőhelyekkel.”
Kiemelt kép: Pixabay