Barabás Richárd: Unom, hogy sok éve már csak Orbán Viktorról beszélünk, nem szeretnék többet

„Az ország vezetőit 2022 után az kell, hogy érdekelje, miként építsünk sikeres Magyarországot ebben a nagy rendszerben. Én erről szeretnék beszélni” – mondja Barabás Richárd. A Párbeszéd szóvivője, Újbuda alpolgármestere szerint nem szabad ideológiai bázisok mentén lecövekelnünk, helyette problémamegoldó együttműködésekre van szükség. A színészből lett politikus a VIP-nek beszélt még arról is, mit szól Orbán Viktor Der Sternben megjelent interjújához, mit gondol, hogyan lehet sikeres Magyarország. Beszámolt arról is, hogy lehet 1,5 milliárd forintot innovatív módon, kulturális és technológiai célokra költeni.

Majdnem másfél éve Újbuda alpolgármestere. A Budmil-táskát felváltotta a zakó, míg korábban rendszeresen hírt adott magáról, az elmúlt időszakban keveset láttuk. Hova tűnt?

Nehéz, emberpróbáló időszakon megyünk most keresztül valamennyien. Tombol a koronavírus-járvány, kemény vezetői döntéseket kell meghoznunk, miközben például a kormányzati elvonások miatt Újbuda egyre szűkülő költségvetéséről kell megfelelően, emberséggel döntenünk. Ugyanakkor történtek örömteli események is, például, hogy a csapatommal megnyertünk egy gigantikus, 1,5 milliárd forintos uniós projektet. Egyre többet tanulok, tisztábban látom, mit szeretnék szakmailag és azt is, hogyan érdemes politikát csinálni. Újbuda kulturális alpolgármesterként igyekszem minden frakcióval egyeztetni, mindenkinek az ötletét beépíteni a munkába – bár ez sokszor nem egyszerű.

Nem is nagyon jellemző.

Ez hiányzik az egész országból. Az is, hogy függetlenül attól, ki melyik politikai oldalon áll, legyenek olyan szinergiáink, alapjaink, amelyekben meg tudunk állapodni annak ellenére, hogy bizonyos dolgokról teljesen mást gondolunk.

Amit tehetünk, hogy először a saját környezetünkben változtatunk, majd megmutatjuk, mindezt tágabb körben is meg lehet valósítani.

A hatpárti ellenzéki szövetség létrejöttével megteremtődtek ezek az alapok?

Elindult egy pozitív folyamat, az ellenzék demokratizálódása. Fontos, hogy a vitákat előválasztáson fogjuk eldönteni, hogy bár versenytársnak, mégis szövetségesnek tekintjük egymást. Ez azonban csak az első szakasz, ugyanis ha győzünk – márpedig én hiszek ebben –, rengetegen fogják azt gondolni, hogy a patás ördögök vették át az ország vezetését, akik mindenféle idegen hatalmak szolgálatában a magyar nemzetre rontanak rá. Az tény, hogy a mostani rendszert le kell váltani, Orbán Viktort el kell távolítani a hatalomból, de azok az emberek, akik most utálnak minket, a testvéreink, a barátaink, a szomszédaink. Muszáj megbékélnünk egymással ahhoz, hogy a vírus után el tudjunk kezdeni közösen felépíteni egy normális életet. Problémamegoldó együttműködésekre van szükség, nem arra, hogy lecövekeljünk ideológiai bázisok mentén. Konszenzusra kell jutni – én ezt vallom. Már csak azért is, mert ha hosszabb távon nem állapodunk meg egy közös célban, amelyben mindannyian hiszünk, akkor folyamatosan a középszer csapdájában fogunk vergődni. Ezt azonban el tudjuk kerülni, mert tehetséges ország a miénk.

A Hallgatói Hálózat aktivistájaként lett országosan ismert 2012 decemberében, miközben a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járt színész szakra. Miért érezte úgy, hogy a  közélet színpadára is fel kell állnia?

Akkoriban független színészként azt láttam, hogy folyamatos kormányzati elvonások sújtják a szakmámat, a hatalom pedig egyre erőteljesebben tör előre. Olyan társulatban játszottam, amely sok társadalomkritikus előadást tűzött a műsorára. Éreztük a feszültséget, azt, hogy változtatni kell. Ugyanis azt tanultam meg, hogy alkotni és kreatívnak lenni csak úgy lehet, ha felszabadult vagy, ha visszakerülsz abba a gyermeki állapotba, ahol a játék félig valósággá válik.

Ez azonban nem lehetséges, ha rettegned kell attól, hogy a véleményedért büntetést kapsz, hogy egzisztenciálisan kiszolgáltatott vagy, hogy nem jutsz előrébb, hiába dolgozol.

Egy ilyen környezet megfojtja a szabad kezdeményezéseket. Nagyon rühelltem akkor is – és ez azóta is így van – a hatalom önkényes túlkapásait, azt, ha önmagát kezdi szolgálni ahelyett, hogy eszköz volna az emberek szolgálatában. Végül azért választottam a politikát, mert egy idő után észrevettem, hogy jobban érdekel, mint a színészet. A színház a valóságunk tükre, nélkülözhetetlen a reflexió, amit kínál, de én szerettem volna kilépni a tükörből a valóságba, ott változásokat elérni.

Mit tanult politikusként a színész Barabás Richárdtól?

Azt az alapállítást, hogy amikor egy előadást készítesz – és valószínűleg más műalkotás esetében is így van – nem lehetsz elfogult, mert mindenkinek van igazsága. A dráma pont erről szól: nem propagandisztikusan léteznek hősök és antihősök, mert a maga módján mindenkinek igaza van. Ezek a történetek ütköznek, ez okozza a drámát, ebből lesz aztán a tragédia, a komédia és számos más műfaj. Továbbá azt a fajta szemléletet tanította meg, hogy mindig ott legyen a kisördög a fejemben, aki azt mondja: nem biztos, hogy igazam van, talán valamit nem tudok jól – ez teszi lehetővé, hogy meghallgassam a másikat. Persze vezetőként sokszor kell döntést hoznom – ilyenkor tudatában kell lennem, hogy a világ bonyolult, az információk összetettek, a gondolatok sokfélék. Mindezek együttes figyelembevételével lehet meghozni a legjobb döntést. Ha eleve úgy gondolkozunk, a másik biztosan hülyeséget mond, akkor elvesszük magunktól annak lehetőségét, hogy új szempontokat ismerjünk meg.

Nagyon érdekes volt az elmúlt tíz év: elindultam ebből a forradalmi hevületből, miközben egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy Magyarország hogyan tud kapcsolódni a globális világhoz. A jelenlegi politikai diskurzus mindig úgy beszél, mintha lennénk mi, a világ pedig valami külső ellenség volna. Ez téves, mert aki nem kapcsolódik a nagy hálózathoz, az nem tud sikeres lenni.

Mit gondol a Színművészeti ügyéről?

A történet legelején többször is megszólaltam, már akkor, amikor még nem volt országos ügy. Amikor az lett, én is álltam őrséget a Színművészetin alumni tagként. Közben sokat beszélgettem, hogyan tudnánk segíteni, számos opció felmerült, és rengeteget gondolkoztam azon, mi a helyes lépés nekem, mint egykori hallgatónak, nekem mint politikusnak, ráadásul olyan politikusnak, aki hisz abban, hogy ’22 után képesek leszünk korrigálni a pusztításokat.

Szerintem például szükség volna egy budapesti összeművészeti egyetemre, amelyben az öt nagy művészeti egyetem egy intézményi struktúra alá kerül úgy, hogy a kormányzat azt az érintettek bevonásával alakítja ki, miközben a különböző karok teljes szakmai autonómiát élveznek. Egy ilyen intézmény hatékonyabban tudná érvényesíteni az érdekeit a nemzetközi tudományos és kulturális térben, arról nem is beszélve, hogy az egyes művészeti ágak közötti átjárhatóságot is könnyebbé tenné. A hallgatók pedig, akik esetleg két-három év után rájönnek, hogy nem csak az eredetileg választott szakterületük érdekli őket, kiegészíthetik a képzésüket. Vagyis: interdiszciplináris képzést kapnak, növekszik a mozgástér, aminek köszönhetően reményeim szerint komplexebb módon közelítik majd meg a problémákat.

Gulyás Márton készített egy interjút a Partizánban Molnár Áron színésszel, a noÁr mozgalom alapítójával, akivel osztálytársak voltak a Színművészetin. A beszélgetés egy pontján a riporter azt kérdezte, ki fogja előbb elérni a változást: az, aki pártpolitikai szempontból a parlamentben sokadjára elmondja ugyanazt vagy egy parlamenten kívüli cselekvő közösség. Ugyanazt kérdezem most tőled, amit Gulyás Márton Árontól: miért kell, kell-e a kettőt különválasztani?

Áron mozgalmában a közélet, a közösség, a közgondolkodás alakítása az emberek bevonásával történik, jó kezdeményezések születnek. Ez valójában politika, csak nem az államigazgatási aspektusa és nem is pártpolitika. Nagy gond, ha ez a két oldal, a közösségi és az államigazgatási elszakad egymástól, ugyanis akkor üresnek tűnik egymás beszéde. Ha a politika organikus egész, vannak mozgalmai és pártjai, intézményrendszerei, akkor abból nem üres fecsegés, hanem valódi, problémamegoldó diskurzus emelkedik ki. Mi, politikusok mindig megkapjuk, hogy csak dumálunk.

Nem, nem csak dumálunk: megfogalmazzuk a problémákat, igyekszünk jó kérdéseket feltenni, megpróbáljuk a lehető legjobb válaszokat megtalálni rájuk és azokat törvénybe átültetni – ami szintén beszéd, írott beszéd, ez alapján működik az ország.

És még valami: a stílus meghatároz. Ma például folyamatosan úgy beszélünk egymással, mintha háborús uszításban kellene tartani az országot, bűntudati metaforákat használunk, mint a miniszterelnök abban a bizonyos Der Stern-interjúban.

Amelyben többek között azt kérdezték tőle: mi lenne, ha valamelyik gyermeke bevallaná, hogy homoszexuális?

Igen, és nagyon nem mindegy, mit válaszol erre a kérdésre a miniszterelnök. Azt, hogy ugyanúgy szeretné, vagy azt, hogy nagy próbatétel lenne. Óriási ugyanis a felelőssége ebben, mert ő nemcsak Orbán Viktor a focipályáról, aki elmondja a véleményét, hanem az az ember, akinek a véleménye esernyőként szétterül az országon. Ezért kell nagyon vigyázni arra, mit mondunk, főleg hatalmi pozícióban.

Hogyan értékeli Orbán Viktor válaszát?

Úgy gondolom, a miniszterelnök gyáván válaszolt. Egyrészt azt mondta, hogy természetesen nagyon szereti a fiát, másrészt hozzátette, nagy próbatétel lenne ez neki, amitől eddig megkímélte a Jóisten. Egyértelműen azt sugallja tehát, hogy ez baj volna. A miniszterelnök keresztény narratívában beszélt valamifajta bűnről, miközben pusztán adottságról van szó.

A kérdés a gyermekünk iránt érzett szeretetről szól, nem lehet áttolni a felelősséget a Jóistenre.

Amikor Ön elmondta a szüleinek, hogy meleg, milyen reakcióval találkozott?

Teljes elfogadással és szeretettel, úgyhogy én szerencsés vagyok, míg sokan nem azok. Ezért is tartom fontosnak, hogy meg kell próbálnunk tisztelettel bánni és beszélni egymással, mert átéltem azt a bűntudatot, azt a szorongást, azt a bezártságot, amikor az ember úgy érzi, valami baj van vele, hogy mélyvénásan romlott, mert a társadalom ezt sugallja.

Ezért is tudom, hogy legalább 1500 különböző fajnál fedeztek már fel homoszexuális viselkedési formákat. Ennyit a természetellenességről.

A nyilvánosság elé 2015-ben állt ki, egy Facebook-posztban coming outolt, amelyet így kezdett: „Ne féljetek!”

Az, hogy ne féljetek, a legmélyebb krisztusi tanítás követése, még akkor is, ha én nem vagyok vallásos. A félelmet néha úgy képzelem, mint az emberek fejében lévő sötét felhőt. Azok az emberek, akik olyan törvényeket hoznak, mint az Alaptörvény, ezt a félelemmel teli rendszert akarják megerősíteni. Ezért nekünk, akik abban hiszünk, hogy az emberi szabadság, a tisztelet és az egyenlőség mindennél fontosabb, ennek a nagy félelemmezőnek mindig ellent kell tartanunk. Azt kell mondanunk, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, nem engedünk a félelemnek – vagy ha félünk is, akkor összekapaszkodunk, és együtt bátrak leszünk. Mert ez az igazi nagy szellemi küzdelem, amit vívunk: engedünk-e a félelemnek, az elnyomásnak, vagy vállaljuk a sorsunkat, és egymást elfogadóan segítjük?

Óriási felelősségünk van abban, hogy megnyomorítjuk-e egy másik ember életét vagy engedjük kiteljesedni.

Ön mitől fél most?

Az egyik legnagyobb félelmem, hogy a halálos ágyamon azt kell éreznem: nem tettem meg valamit, amit kellett volna, nem mondtam ki valamit, amit kellett volna, nem néztem bele annak a valakinek a szemébe, akinek kellett volna, csak azért, mert féltem. A jó és a rossz, a könnyű és a nehéz, a boldog és a szomorú, minden így volt rendben – ezt szeretném érezni az életem végén.

Visszanézve az eltelt egy évtizedre, mi az, amit máshogy kellett volna tennie politikusként?

Sokkal többet fókuszálhatttam volna a politika együttműködéseinek kialakítására, mint a kritikai attitűdjére. Most már ezt teszem. Azt vizsgálom, melyek azok a közös célok, amelyek össze tudnak minket kapcsolni a ’20-as, ’30-as években. Erős közösségeket kell ugyanis felépítenünk, amelyek gyorsan tudnak reagálni, véleményt alkotni és ezt az állami döntéshozók felé jelezni. Pártokon, de akár digitális köztársasági rendszereken keresztül is, mert olyan világ következik, ahol a berögzült álláspontok lemaradást okoznak, ahol folyamatosan küzdeni kell azzal, hogy az információhalmazból kiszűrjük a számunkra szükségeset, nem is beszélve a fake newsról. Nagyon kiszámíthatatlan és nehezen megérthető a világ, amelyhez nyitottan, rugalmasan kell közelítenünk.

Ehhez azonban stabil rendszerekre van szükség, amelyekben a véleménykülönbség új szempont behozatalát jelenti, nem ellenségeskedést.

Nemrég egy 1,5 milliárd forintos európai uniós pályázatot nyert meg Újbuda innovatív városfejlesztés címszó alatt. Mi ez pontosan, és hogyan halad a munka?

Ez az európai uniós projekt azért áll közel a szívemhez, mert arra ösztönöz, hogy megpróbáljunk kitalálni valami újat, például azt, mit jelent a művelődési ház a XXI. században, hol tudnak az emberek találkozni, alkotni. Ez persze nemcsak „művház” lehet, hanem utca, park, játszótér, kávéház vagy akár az otthonunk. Azért ad pénzt az EU, hogy ha ezek közül az innovatív projektek közül valamelyik csak részben is sikeres, akkor el tud terjedni, több város tudja adaptálni, tehát az emberek kreatívabbak lesznek, így a szolgáltatóiparban nagyobb hozzáadott értéket állítanak elő, az EU pedig vezető pozícióban lesz. Az első lépcső az Art & Tech Center, amely az új technológiákat bemutató helyszín, oktató-tanuló központ, innovatív hub, makerspace.

Kérünk egy példát.

Jön egy csoport, hogy a legmodernebb kommunikációs tréningeket tartsák meg, miközben a pincében műegyetemisták 3D-nyomtatóval és lézervágóval készítik el a modelljeiket. Máskor meg elhozzuk a legújabb VR-hologramtechnikát, falfestést, és megmutatjuk, milyen új intermédiás műalkotások születhetnek.

A tervezés zajlik, pár hónapon belül indulhat is a felújítás.

Emellett lesz egy applikációnk, ez egyfajta kulturális Tinderként működik majd. Mondok egy példát erre is: ha Mari néni betonékszer-workshopot szeretne tartani, akkor gyorsan megtalálja azokat az embereket, akik részt vennének ezen, talál hozzá helyszínt, és ha készen vannak a termékek, piacra is dobhatják őket. Kísérleti app lesz, alapfunkciókkal, amit a visszajelzések és az igények alapján folyamatosan fejlesztünk majd.

Magyarországon az internetpenetráció nagyon magas, 80 százalék körüli, Újbuda pedig ebben is az élen jár. Természetesen nehéz elérni azokat, akik nincsenek a digitális térben, de azt érzem, hogy 2022-ben – mire elindul a tesztüzem – csak az nem értesül majd erről, aki nem szeretne. A projekt pont ezt is célozza: a digitális elmagányosodás felszámolását. Bár nagyon sokat kommunikálunk, keveset nézünk egymás szemébe. A mi alapállításunk az, hogy az online térben rengeteg magányos ember van, de ha a valós térben összehozzuk őket, csökkenteni tudjuk a magányt és növelni a közösségi élményt és a kreativitást.

Az a hír járja, hogy szeretne az országos politikába is jobban bekapcsolódni. Hogyan?

Szeretném országos szintre emelni, amit itt, helyben ki tudtam próbálni. Az együttműködések, a kreativitás nemzetközi térbe kapcsolása – ez inspirál engem. Azt, hogy ez pontosan milyen feladat lesz a ’22-es kormányváltás után, nem tudom, az viszont biztos: egyre kevésbé érdekelnek a pozíciók és egyre jobban a kreatív feladatok. Érdekel Magyarország képviselete a nemzetközi kulturális térben, a magyar külpolitika helyzete és hazánk kapcsolódása az EU-hoz, sőt: az ország vezetése is.

Ezek azonban nem egymástól függetlenek, hiszen ugyanannak a rendszernek más-más nézőpontjai.

Annyira rövid az emberi élet, hogy nincs értelme hülyeségekre pazarolni az időt. Annak van értelme, hogy jó projektekkel, jó emberekkel megoldjunk problémákat, és ezzel magunknak és másoknak is jót tegyünk.

A megmérettetés az előválasztáson kreatív feladat?

Nem töprengtem ezen eddig így, de igen, mondhatjuk, hogy annak tartanám.

Mit várható 2022 után?

Bízom benne, hogy át tudjuk venni az ország kormányzását – miközben nehéz idők várnak ránk. Gazdasági válság, reméljük, múló járványhelyzet és olyan ’20-as évek, amikor a klímaválság megoldása komoly terhet ró majd mind a politikai, mind a gazdasági vezetésre. Ezzel párhuzamosan a technológia fejlődése ma még nem látható mértékű kihívások elé állítja a civilizációt, miközben zajlik egy nagy geopolitikai átrendeződés is, hiszen a feltörekvő kínai vezetés és a Távol-Kelet megerősödése nagy turbulenciákat fog eredményezni a nemzetközi térben, ami ránk is kihat majd. Szóval amikor egy ilyen környezetben kell kormányoznunk, senkit nem fog érdekelni már Orbán Viktor. Az ország vezetőit az kell, hogy érdekelje, miként építsünk sikeres Magyarországot ebben a nagy rendszerben. Én erről szeretnék beszélni.

Meg kell találnunk, hogy régiós, közép-európai szinten mely területen tudnánk egyedi és vezető pozíciót elérni. Például árufuvarozás területén biztos, hogy nagyon jó helyzetben vagyunk, így ehhez kapcsolódó logisztikai szolgáltatásokat ki tudnánk építeni, ezzel érdemes foglalkozni. De az is elképzelhető, hogy közép-európai pénzügyi vagy egészségügyi szolgáltatási központtá is válhatunk, továbbá a kreatívipar és a technológia területén is sok potenciál van még bennünk. Ehhez persze infrastruktúra-fejlesztésre, az egyetemi képzésre, de inkább az egész oktatás komplett reformjára lenne szükség. Paradigmaváltás határán vagyunk. El kell döntenünk ugyanis, hogy mit gondolunk magunkról. Azt, amit a jelenlegi vezetés sulykol, tehát hogy mi egy folyton bántott, sértett kis ország vagyunk, vagy pont ellenkezőleg? Nyitottak, tehetségesek, akik sokat tudnak hozzátenni az EU-s és nemzetközi piaci együttműködésekhez. Utóbbiban hiszek, nem is vagyunk messze tőle: gazdasági értelemben már most nagyon nyitott ország vagyunk, csak el kell döntenünk végre, hogy tényleg sikeresek akarunk-e lenni.

Ha ebben meg tudunk állapodni, és a kulturális értékek mentén még közös alapot is találunk, amelyhez nem nyúlhat senki, akkor ez stabilitást teremt.

Márpedig kiszámíthatóságra és még inkább arra van szüksége az országnak, hogy higgyünk ebben: ha dolgozunk, ha tanulunk, ha teszünk egymásért, akkor közösen gazdagodni, fejlődni fogunk. A cél az, hogy Magyarország olyan ország legyen, ahol mindenki számára win-win szituációkat tudunk teremteni.

Borítókép: Gallov Adrienne