Üldözötté váló orvosok, infektológusok, egyetemi kutatók, politikusok és közéleti gondolkodók a konteósok révén. A Covid-járvány felerősítette a félelmet, hogy vége a hedonista életmódnak. Jászberényi József kultúrtörténész írása a Very Important Planeten.
„A városi levegő szabaddá tesz” – mondták a középkorban, hiszen a mai szemmel leginkább egy-egy népesebb falunak látható városokba menekülő jobbágy egy esztendő után már szabad városi polgár lehetett. Magyarországon a jobbágyok szabad költözése az egyik legősibb jog: már 1298-ban szólt róla törvény, de nyilvánvalóan már előtte is létezett. Más kérdés, hogy a gyakorlatban ezt mennyire tartották be.
Tömegvárosok emberei
A városi polgár pedig már kizárólag pénzzel adózik, és azt sem a földesúrnak, hanem a városnak fizeti, s munkájáért pedig fizetést kap. Ez a szabadság azonban más szempontból kötöttség is: többnyire észre sem veszi, de az új polgár teljesen elszakad a természeti valóságtól – életében már nem a természet kozmikus és fizikai ideje, hanem az óra a meghatározó, s hiába néz fel az égre, egyre kevésbé tudja kikövetkeztetni az időjárás változásait. Miközben szabaddá válik, s a városfalakkal jobban megvédi magát és családját, az otthontalanság érzete költözik a lelkébe, amelynek háttere a hagyományos, több ezer éves életrendből és a szerves közösségből való kiesés.
Az otthontalanság másik oka pedig – különösen a 19. században, amikor Európa lakossága a háromszorosára növekszik – a lassú tömegesedés.
A tömegváros embere egyre többet tudott a világról, hiszen egyre tovább járt iskolába, s a 19. század folyamán egyre jobb sajtótermékeket olvashatott, paradox módon mégis egyre több eseményről „maradt le”. Amíg a faluban szinte minden fontos eseményben fizikai értelemben is részt vett, de bizonyosan semmi lényeges sem történhetett úgy, hogy pár órán belül ne értesült volna róla, a városban folyton abba ütközik, hogy hallott és olvasott dolgokról, amelyeket különféleképpen értelmeznek, így nemcsak a megértés, hanem az értékelés is személyes feladat lesz. A faluban az esemény értékelését a „sensus communis” (közös érzés, értékrend) pontosan elvégzi.
Nem meglepő, hogy ebben a természetes kereteit veszített létben már a 19. század végétől felbukkannak az összeesküvés-elméletek: valakik rosszat akarnak nekünk, ki akarnak minket használni, élősködni akarnak rajtunk vagy éppen kipusztítani minket.
Ez alá a tapasztalati valóság is „adja a lovat”: sokan – persze messzemenőkig nem a munkaadók többsége – valóban másokon nyerészkedve gazdagodnak meg. Ne feledjük, a 19. század a kapitalizmus korai szakasza, amelyet a történészek mára nagyon alaposan feltártak.
A tömegember magányossága
A 20. századra a tömegember egyre magányosabban és egyre otthontalanabbul élt, természeti és természetes közegétől teljesen elszakított életében, s két világháború tapasztalata is erősítette ezt: az események abszolút fölötte zajlottak, semmilyen befolyása nem volt már ezekre. A második világháború után a nyugati értelmiség a sok és széles körű vita ellenére két dologban nagyjából egyetértett: egyrészt abban, hogy ha elejét akarják venni a régi-új, ordas, antidemokratikus eszmék feltámadásának, akkor egy széles körű, jóléti társadalmat kell megteremteni.
Ha az ember azt látja, hogy az alapvető szolgáltatásokat meg tudja fizetni, olcsón jut lakáshoz és autóhoz, s még félre is tud tenni egy keveset, nem valószínű, hogy a világot felforgató eszméket fogja választani. Ha viszont üres a gyomra, elveszi az ételt azoktól, akiknek van a tányérján. Ekkora konszenzus mellett nem meglepő, hogy a jóléti társadalom a hetvenes évek végére minden nyugati országban meg is valósult. A másik, amiben mindenki egyetértett, hogy a világháborúkat alapvetően a „nagy narratívák” okozták, azaz olyan emberek, akik minden kétség nélkül hittek a saját igazukban, s vélekedéseiket rá is erőszakolták másokra – legyen ez az „igazság” a szabad verseny, a fajelmélet vagy az osztályelmélet igazsága, gyakorlatilag teljesen mindegy.
Az új világ éppen azért nevezi magát modernség utáninak, azaz posztmodernnek, mert nemcsak hiszi, hanem gyakorolja is, hogy a dolgoknak sokféle értelmezése lehet, mondhatni: többféle értelmezői közösség képződhet meg a legelemibb tények körül is.
Ennek a sokféle véleménynek óriási teret adott az elképesztő lendülettel terjedő média: a hatvanas évek a televízió, a kilencvenes évek az internet forradalma volt a világon, hogy a kétezres évek első évtizedében megjelenjen a minden eddigit egyesítő közösségimédia-forradalom.
Ezzel együtt azonban a jólét magával hozta azt is, hogy a hetvenes évek végétől létrejöttek az élménytársadalmak: az ember egyre inkább szórakozni és kikapcsolódni szeretett volna, élvezni és lubickolni a többnyire mások által megteremtett jólétben. Csak azt tanulta meg, amire a leginkább szüksége volt, s mivel azt tapasztalta, hogy a történelmi, politikai, kulturális, gazdasági eseményeknek többféle, gyakran egymással ellentmondó értelmezése is van, nem fárasztotta magát azzal, hogy a dolgok mélyére ásson – elsősorban a saját jóléte és boldogulása érdekelte, szuperpragmatista lett. Ami ehhez kellett, azt alaposan megtanulta, ami nem kellett, arról legföljebb olvasgatott, informálódgatott.
Mára odáig jutottunk, hogy a szerves, sok évtized munkájával kialakított, sokágú műveltség érthetetlen és veszélyes unikummá vált, bár egyelőre még nem üldözik és nem zárják börtönökbe a művelt embereket.
Miközben a világ a 20. század végére soha nem látott mértékben eltömegesedett, s a nyugati társadalmak átlagembere olyan életszínvonalon és biztonságban él, mint a középkori nemesség, az egyre szélesebb körben terjedő infokommunikációs vívmányok jóvoltából az események soha nem látott, drámai mennyiségben ömlenek ránk. Ezt csak fokozta az úgynevezett közösségi média megszületése, mely egyébként egy teljesen rossz kifejezés, hiszen benne sem valódi közösséget, sem valódi médiát nem talál az ember, ellenben teljesen feleslegesen tölti benne az idejét. A 2004-től működő Facebookon vagy a 2005-től, a tömegemberek által készített filmeket megosztó YouTube-on, de még inkább a 2010-től működő Instagramon a „magamutogató” ember jelenik meg, akivel voltaképpen semmi nem történik, de ezt előnyös kameraállásban osztja meg a világgal, s bezsebeli érte a lájkokat, sőt: az ügyesebbek jól meg is élnek belőle.
Így születnek a konteók
Mit jelent ez az összeesküvés-elméletek szempontjából? Az egyre nagyobb lakosságú metropolisokban élő, valódi közösség nélküli ember elképesztő információözönben él, amelynek kezelésére sem műveltséggel, sem az abból következő szelekciós képességgel nem rendelkezik. Viszont a „közösségi média” folyamatos, felületes reakciókra kényszeríti: klikkelj, lájkolj, ossz meg, gyűlölj és szimpatizálj.
Az ember tehát soha ennyit nem látott a világból, mint most, de talán soha ennyire kevéssé nem volt képes feldolgozni és kezelni a tapasztalatokat, mint most. Ez pedig remek talaj a konteók számára, különösen akkor, ha krízishelyzet adódik. Ilyen volt már a 2008/09-es gazdasági válság is, amely felszínre hozta a Deep State-konteókat, amelyek egytől-egyig arról szólnak, hogy a világ erkölcstelen ügyeskedői átvették a hatalmat, s hálózatuk uralja az összes államot, multinacionális cégeken, gazdasági szövetségeken és katonai szervezeteken keresztül. Holott, valójában nem nehéz belátni, hogy egymással is harcoló, globális és lokális politikai és gazdasági érdekcsoportok léteznek a világban, amelyek aktuális erőviszonyai folyamatosan változnak. Ez azonban az élménytársadalom tömegembere számára már nagyon bonyolult, szuperpragmatizmusa nem tűri a többváltozós függvényeket.
A COVID-19 járvány kirobbanása és terjedése elképesztő módon felerősítette a konteókat. Jómagam tavasszal egy tizenöt részes sorozatot tettem közzé a YouTube-on ebben a témában, s mivel kritizáltam ezeket a konteókat, a magyar nyelvű filmjeim legsikeresebbjei sem érték el a 3000-es nézettséget.
Amennyiben egy-egy konteót egyetértően mutattam volna be, egészen bizonyosan tízezres átlag fölé emelkedett volna a nézettségem, amire egyébiránt néhány konteó-hívő a videóimhoz írott kommentjeiben fel is hívta a figyelmem.
A tömegember nem érti, hogy mi ez a furcsa vírus, mit jelent az, hogy egy állatról került át az emberre, hiszen szuperpragmatista szemléletében mindig is úgy gondolta, hogy a biológia órán sem kell különösebben figyelnie, mert a testével kapcsolatos problémákat a néhány hozzáértő, aki ezt komolyabban tanulta, úgyis meg fogja oldani, ahogy a házát sem ő tervezi meg, legföljebb elmondja a szakértőnek az igényeit, s azzal sem foglalkozik, hogy mit eszik, ha a szakértők azt mondják, hogy megehető, s a szavatossági idő leolvasható a termékről.
Általában már az is nehézséget okoz neki, hogy különbséget tegyen a vírus, a baktérium és a gomba között.
Azt sem érti, hogy ezt a vírust miért nem tudják megállítani és megölni, s felettébb kényelmetlen a számára, hogy hónapokon keresztül, otthon, a négy fal között kell ülnie, hiszen számos élvezetes tevékenységében korlátozva van.
És természetesen nagyon fél: elsősorban attól, hogy ő beteg lesz, de azért még mindig sokan vannak, akik szeretteiket is féltik, s természetesen attól is rettegnek, hogy az egyébként többnyire mesterséges intelligenciával könnyen pótolható munkájukat egyszer csak elveszítik, és vége az addigi hedonista életmódnak.
Miben hisz a tömegember?
Mire gondol tehát? Sötét hatalmak (Bill Gates, Deep State, a szabadkőművesek, G8-ak, Bilderberg-csoport, Amerika vezetése, Kína vezetése, az oroszok, stb.), érzékelvén a globális túlnépesedést, egy biofegyvert vetettek be, amellyel megtizedelik az emberiséget… vagyis nem, rosszul írtam, elnézést: a tömegember magától nem gondol ilyesmire. Olyan videókat kezd el nézni, amelyek felhívják erre a figyelmét! És hogy a „sötét erők” milyen eszközökkel élnek? Ennek is széles az arzenálja: van, aki szerint repülőről szórják ránk a fertőzést, van, aki szerint az 5G-adótornyok terjesztik a vírust.
Vannak, akik szerint a harmadik hullám az oltással jön majd el, de van olyan is, aki szerint mikrochipet ültetnek belénk, amellyel minden percünk ellenőrizhető (érdekes, nem jut eszükbe, hogy az okostelefonjainkkal ezt a problémát a titkosszolgálatok már több mint egy évtizede megoldották…). Sokan a vírust a „természet” vagy a „karma” bosszújának tartják, amelynek csak eszközei a politikusok, megint mások az űrből, egy másik civilizáció büntetésének fogják fel a COVID-19 megjelenését. S ezzel a rövid felsorolással tényleg csak a legismertebbeket említettem meg.
Az azonban bizonyos, hogy ezeket a konteó-videókat ma többen nézik meg, mint a vírusról szóló értelmes, részletes elemzéseket.
Nem meglepő ez, hiszen a gyártói (akik egyébként ugyanolyan műveletlen tömegemberek, mint a filmjeik fogyasztói) abban az időben, amíg a hozzáértők tanultak, elmélyültek egy-egy szakterület ismereteiben, szórakoztak, például játszottak az interneten, így informális tanulással többnyire elsajátították a legalapvetőbb programok/applikációk, például a filmkészítés alapvető technikáit.
„Munkáikon” a képek látványosan forognak, kellemes vagy éppen kellőképpen rejtélyes a zene, a szöveg kellőképpen egyszerű és indulatfűtött, így az erre fogékony közönség élvezettel fogyasztja ezeket az egyébként általában kellőképpen rövid filmeket, s a készítők nagyon hamar átlépik a nagy megosztókon felállított pénzkeresési határvonalakat, s féligazságaikkal vagy egészen hazug teóriáikkal degeszre keresik magukat.
Mit tehetünk?
Mi a teendő? – tehetjük fel a kérdést, s hová tart az a világ, amelyben a konteók és a félismeretek egyre meghatározóbbak lesznek, sőt: a konteósok magukat tartják felébredetteknek, azok helyett, akik valóban értenek egy-egy részterülethez vagy horribile dictu, átlátják az egészet? Az én válaszom erre a kérdésre jelentősen eltér azoktól, akik bizakodnak a kedvező fordulatban, valamiféle új felvilágosodás eljövetelében. Én azt gondolom, hogy a nyugati emberiség a 19. század folyamán szinte teljesen elválasztotta magát a „szupraracionális” (észfeletti, isteni) szférától. Nietzsche híres mondata, az „Isten halott” ebben az értelemben nem egy teoretikus gondolat, hanem egy tűpontos diagnózis, s a 20-21. század fordulóján ugyanez az emberiség megöli a racionalitást is.
A szemünk láttára válnak üldözöttekké orvosok, infektológusok, egyetemi kutatók, politikusok, közéleti gondolkodók a konteósok révén – s néhány esetben már fizika erőszakról és gyilkosságokról is beszélhetünk (lásd például a Quannon-elmélet őrültjeit).
Ha véget ér ez a folyamat, mi marad? – tehetjük fel rémülten a kérdést. A maradék, erősebb szóval: a szurrogátum. Az, amit „szubracionalitásnak” is nevezhetünk, az értelem alatti szférának. Itt kapnak helyet a vágyak, az agressziók, az indulatok, a vakhitek, a félelmek és minden más, ami a sötét ösztönvilághoz tartozik. De ez már egy másik esszé tárgya lehet.
Borítókép: Fotó: Pixabay/ knollzw