Annak idején a parasztok összhangban éltek a természettel, tisztálkodással, mosással gyakorlatilag nem szennyezték a környezetet. Mit neveztek tölgygatyának, miért szólták meg azt, aki túl sokat mosakodott? Hogyan hatott rájuk a kozmetikai szerek elterjedése, mire használták a fahamut? Juhász Katalinnal, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének kutatójával beszélgettünk.
Vannak a paraszti életmódnak irigylésre méltó örökségei?
A régi paraszti életmód és gazdálkodás sok nehézséggel járt, de egy komoly előnye biztosan volt: az ember harmóniában élt a környezetével, még nem léteztek a károsító technikai vívmányok. A vetésforgó alkalmazása a mezőgazdaságban például nem szipolyozta ki a termőföldet, illetve a legeltetés fázisában természetes trágya kerülhetett a talajba. A rideg pásztorok egész évben a szabad ég alatt tartózkodtak, alkalmazkodva a legzordabb időjáráshoz, kihasználva a természeti környezet adta lehetőségeket. A jószágot lábon hajtották a rendeltetési helyére, még nagy távolságokra is.
Tudjuk például, hogy a budapesti Hungária körutat korábban neve azért nevezték Hajtsár útnak, mert ezen keresztül hajtották át a Bécsbe és Nyugat-Európa más részeibe a marhát.
Gondoljunk bele, mennyivel nagyobb a környezetterhelés azon a feldolgozási útvonalon, amelynek során egy állatból élelmiszeripari termék válik. Ugyanez vonatkozik az életmódra, a testhez való viszonyra, ezen belül is a tisztálkodási szokásokra.
Mi határozta meg a vízhasználatot?
A vízhasználatban és a tisztálkodási szokásokban a 20. század elejétől napjainkig ötféle modellt, illetve szakaszt különböztettem meg az archaikus paraszti gyakorlattól napjaink fogyasztói kultúrájáig. A régiek számára szinte fontosabb volt a rituális tisztaság, mint a fizikai. Aztán ahogy fejlődött a higiéniai kultúra, nőtt a környezetterhelés.
Miben nyilvánul ez meg?
Az archaikus tisztálkodási szokásrendben például az említett rideg pásztorok szinte nem is használtak vizet, illetve a mai értelemben véve nem tisztálkodtak. Hajukat jól bezsírozták a tetvek ellen, vászongatyájukat és ingüket pedig új korában juhtejbe mártották, fahamuban meghempergették és azt is jól bezsírozták. Az ilyet tölgyfagatyának hívták, mert megállt a földön, ha levették. A zsírtól a testükről és ruhájukról is lepergett a víz, amikor átgázoltak a folyón, vagy esett az eső. A falusi parasztok ugyancsak zsírozták a hajukat. Hölbling Miksa, baranyai körorvos le is írja jelentésében az 1800-as évek végén, hogy a magyar lányok haja csillogva fénylik a zsírtól, amely a gallérjukra is lecsöpög, de büszkén mondják, hogy ők nem kócosak, mint a németek, akik viszont már elhagyták ezt a szokást. A mosakodásnak sajátos technikája volt a szájból mosdás. Ez minimális vízfelhasználással járt: egy bögre vízből a szájukba vettek egy keveset, majd fokozatosan kiengedve ezzel mostak arcot.
Csak a hétvégi nagytisztálkodásnál mosakodtak alaposabban, hiszen az ünnepi, templomi viseletet tiszta testre kellett felvenni, ugyanis a díszítmények miatt nem volt mosható. De ez a tisztaságfogalom is nagyban különbözött a maitól, gondoljunk csak arra, hogy eleink ekkor még többnyire mezítláb jártak, és földes padlójú, füstöskonyhás házakban éltek.
Ez még messze van a mai értelemben vett higiéniától és szépségápolástól.
Valóban. A változás a polgárosodás folyamatával indult meg, egyre gyorsuló ütemben. Az elemi iskolákban a 20. század elejétől sulykolták a gyermekekbe az újfajta szabályokat, például a rendszeres tisztálkodás, szellőztetés, testmozgás fontosságát. A polgári szépségideál és szépségápolás csak nagy késéssel jutott el a paraszti körökbe.
A falusi lányok nem használtak krémeket, ehelyett alig várták a birkanyírást, mert a faggyútól gyönyörű sima lett a kezük. Ha kicserepesedett a bőrük, bekenték disznózsírral, az mindenre jó volt.
Az arcukat megcsapkodták, hogy szép piros legyen, vagy analógiás mágiát alkalmazva kenyérhéjat ettek. A polgári divateszményt a parasztlányok is igyekeztek követni a maguk módján: a szemöldöküket gyufakorommal húzták ki, arcpirosítóként pedig a Franck-kávé piros színű zacskóját vagy krepp-papírt használtak. A paraszti, takarékos szemlélet semmiféle piperecikk vásárlását nem engedte. Mindenki háziszappannal mosakodott, csak az eladósorba került lányok vehettek maguknak pipereszappant, de azt is csak vasárnaponként használhatták. Egyébként, aki túl sokat tisztálkodott, azt rossz lánynak is nézték, így azokat a cselédeket is, akik városi gazdáiknál megtanulták a polgári mindennapos tisztálkodást. Amikor az otthoniak észlelték ezt, azonnal megindult a suttogás.
Hogyan változott a helyzet a szocializmus alatt?
A szocialista időszakban egy darabig áruhiány jellemezte a kozmetikai cikkek piacát, de az 1960-as évektől, a kádári szocializmusban újra fellendült az egyébként nagy múltú iparág. A falusi fogyasztók eleinte reprezentáltak is a termékekkel: a kiürült dezodoros flakon vagy a nyugatról, zsebimport keretében behozott arckrém például a vitrinbe került a dísztárgyak közé. Egyébként hasonló jelenség volt korábban a tisztaszobában megjelenő, csak ritka alkalmakon, vagy sohasem használt porcelán mosdótál, kancsó és hímzett dísztörölköző.
A mosdásnak amúgy sokáig nem is volt állandó helye. A polgárosodás felé vezető út első lépése a konyhai mosdóállvány volt lavórral, ezt követte a fürdőszobák megjelenése.
Hogyan változott az újfajta a tisztálkodó- és testápoló szerek megjelenésével a környezetterhelés?
Lényeges, hogy régen csak természetes, illetve a természetben lebomló tisztítószereket – háziszappant, fahamuból kioldott lúgot, mosószódát, és minimális vízmennyiséget használtak. A mosásnál szapulókádba rakták az összes vászon-neműt, alulra a legpiszkosabbat, arra ráöntötték a forró lúgot, ami átszivárgott, majd alul kicsöpögött. A folyamatot többször is megismételték, de mivel ugyanazt a vizet használták, itt sem volt pazarlás. Ezután következett a sulykolás, más szóval az öblítés. A lúggal átitatott ruhákat a közeli folyóvíz mellett, többször a vízbe mártva, a sulykolófával csapkodva öblítették tisztára. Utána pedig a napra terítették, amitől még fehérebb lett a vászon. A csecsemőápoláshoz hintőpor gyanánt a falról lekapart mész, a sárgaföld, vagy liszt, s a bőrápolásra szolgáló disznózsír, faggyú, tej, vaj ugyancsak semmilyen módon nem volt hatással a környezetre. Amikor azonban a hetvenes években a falusi háztartásokban is megjelentek az újfajta tisztítószerek és pipereeszközök, ez azonnal az ökológiai lábnyom növekedéséhez vezetett.
A kistelepüléseken ekkor még nem volt csatornarendszer. A korábban a moslékba öntött, és disznókkal feletetett vegyszermentes zsíros mosogatólé ekkortól a habzó mosogatószerrel együtt az utcai vizesárokba, vagy egyenesen a patakba, természetes vízgyűjtőkbe került. A kidobott tisztítószeres flakonok, kozmetikai csomagolóanyagok, és az élelmiszer csomagolások, is az addig jelentéktelen, és a háztartáson belül újrahasznosult vagy megsemmisített hulladék mennyiségét növelték. A kilencvenes évektől az üdítőitalos majd ásványvizes palackok, az eldobható pelenkák, intimbetétek, valamint a rengeteg fajta tisztító- és kozmetikai szer rendkívüli – sok helyen kezelhetetlen – mértékben növelték meg a környezetterhelést, akárcsak a vízvezetékek kiépülésével párhuzamosan keletkező növekvő mennyiségű, és egyre több veszélyes vegyszert tartalmazó szennyvíz. Az újabb és újabb, háztartásban és tisztálkodásban, testápolásban használt szerek nemcsak mennyiségileg, de összetételükben is egyre többféle egészségromboló vegyszert tartalmaznak.
Ma már nagyon kevés az olyan kozmetikum, amire valóban rámondhatjuk, hogy környezetbarát. Még akkor is, ha az újabb trendnek megfelelően ráaggatják a bio, vagy organikus jelzőket, miközben ugyanúgy műanyag tubusban árusítják azokat, és a normál kozmetikumokhoz hasonló alapanyagokat is tartalmaznak.
Nyilván az járna a legkevesebb szennyezéssel, ha például a saját arckrémemet én keverem össze növényi olajból vagy shea vajból és saját készítésű rózsavízből.
Mi a tanulsága a korábbi vízhasználati és higiéniai szokások kutatásának?
Először is régen tisztában voltak vele, sőt a saját bőrükön tapasztalták az emberek, mekkora erőfeszítésbe kerül hazahordani a vizet, ezért nagyon odafigyeltek, hogy egy csepp se vesszen kárba. Az időseknél, falun egyébként még meg lehet figyelni ezt a takarékos szemléletet, de a vízvezeték elterjedésével ez is egyre jobban háttérbe szorul. Manapság, miközben a klímavédelemről, a víz jelentőségéről beszélünk, kevesen gondolnak bele, hogy a jelenlegi vízszolgáltatásból adódóan értékes ivóvízzel öblítjük le a vécét, azzal fürdünk, mosunk, és mosogatunk, miközben nem a vezetékes vizet, hanem a palackos ásványvizet isszuk. Talán csak vidéken lehet még olyat látni, hogy a mosógépből kiengedett vizet például felmosásra, öblítésre használják, ezt is megmosolyogjuk.
Ha lenne a lakásban egy vízórához csatlakoztatott kis mérőszerkezet, nyomon tudnánk követni, hogy egy hosszas zuhanyzással, folyóvizes mosogatással hány liter vizet engedtünk a csatornába, és ez mennyibe került, talán tudatosabban állnánk a víztakarékossághoz.
Legjobb azonban az lenne, ha a tisztálkodással, mosással keletkező szürkevizet másodlagosan is felhasználhatnánk, mielőtt a csatornába folyik. Legalább a vécéből kikerülő, komoly tisztítást igénylő feketevíz nem keveredne bele a szennyvíz teljes mennyiségébe, mert úgy jóval olcsóbb lehetne a tisztítása is.
Annak idején a parasztok összhangban éltek a természettel, a tisztálkodással, mosással gyakorlatilag nem szennyezték a környezetet. Ahogy fejlődött a higiénia, ahogy egyre tisztábbak, ápoltabbak, illatosabbak leszünk, úgy válik a környezetünk egyre szennyezettebbé. Kulcskérdés, és ettől a szó szoros értelmében a fennmaradásunk is függ, hogy a hagyományos mintákból kiindulva, a ma már rendelkezésre álló technológiai megoldásokat felhasználva fenntarthatóvá tegyük mindennapi életünket, minimalizálva ökológiai lábnyomunkat. A berögzült szokások nem változnak meg egykönnyen, de amint a tisztálkodási szokások alakulása is mutatja, megfelelő szemléletformálással az újabb nemzedékek tudatosabbak lehetnek e téren.
Borítókép: dr. Juhász Katalin fényképe