Hárfás Zsolt „független szakértő”, akinek magyarországi kommunikációs tevékenységét a Roszatom fizeti, legújabb, szokás szerint elfogultan atompárti válasz-válaszcikkében abból indul ki, hogy – idézem –„atomenergetika nélkül a globális klímavédelmi célok megvalósítása nem lehetséges”.
Ha ez így lenne (de szerencsére nincs így), akkor el lennénk veszve, tudniillik a tiszta energiatermeléshez, ami a klímaválság megoldásának a legbiztosabb, és hosszú távon valószínűleg az egyetlen útja, az atomenergia-használat révén biztosan nem lehet eljutni.
Hárfás úr és lobbista társai – ide értve a magyar kormány tagjait, akik nem egyszerűen az atomenergiának, hanem konkrétan egy orosz tulajdonú, fél lábával a hadiiparban, a másikkal az orosz kormányban álló, erős titkosszolgálati befolyás alatt álló atomvállalatnak/minisztériumnak/fedőcégnek lobbiznak –, elegánsan nulla kibocsátású, „zöld” energiaforrásként emlegetik az atomenergiát.
Ez körülbelül annyira reális, mintha a Fideszt a maga devianciáival és a keleti diktatúrákhoz fűződő vonzalmaival nyugat-európai értelemben vett keresztény-konzervatív pártnak tekintenénk: viccnek durva lenne, ténynek viszont hamis.
Hogy egy-egy energiatermelési módnak mekkora a karbonlábnyoma, az a teljes életciklusra vetítve viszonylag egzakt módon kiszámítható – azért írom, hogy viszonylag, mert éppen az atom esetében a legnehezebb objektív számítást csinálni. A kalkulációt úgy készítik, hogy kiszámolják, mennyi fosszilis energiát kell felhasználni, amíg a valahol a világ távoli pontján kibányászott uránércből a Föld egy másik szegletében atomerőművi fűtőanyag lesz; amíg felépül egy erőmű; amíg az elhasználódás után lebontják; amíg a kiégett fűtőanyagot évezredeken (!) keresztül egy temperált levegőjű, sokféle technológiával védett objektumban tárolják, vagy esetleg megpróbálják feldolgozni, hogy „csak” a feldolgozhatatlan 50-60 százaléka kerüljön a tárolóba.
A számolást nehezíti, hogy az sem mindegy, milyen koncentrációjú az uránérc – olyannyira, hogy az atomipartól független tanulmányok szerint léteznek olyan, rossz minőségű uránt használó erőművek, amelyeknek a számított energiakihozatala negatív, azaz több energiát fogyaszt el az atomciklus életben tartása, mint amennyit az adott erőmű termel. További akadály, hogy a végleges atomhulladék-tárolást még egyetlen ország sem tudta megoldani – azaz senkinek nincs a nagy aktivitású hulladék befogadására képes végleges tárolója –, következésképp sem azt nem tudjuk, hogy egy ilyen tároló mennyibe kerül, sem azt hogy a 10 vagy 30 ezer évig tartó működése mennyi fosszilis energiát igényel. (Összehasonlításul: nagyságrendileg 30 ezer éve hagyhatta el a Homo sapiens Afrikát – a legtöbb, amit elmondhatunk, hogy fogalmunk sincs, mi lesz 30 ezer év múlva azt az egyet leszámítva, hogy a nukleáris szemét még velünk lesz, és akkor is felügyeletre szorul majd, meg egy dízel-generátorra, ami megtermeli a hűtéshez és a kapuk zárva tartásához szükséges áramot. A Bodára tervezett atomtemetőt egyébként ne 30, hanem 300 ezer évre tervezik, de még az első kapavágásig sem jutottak, és nem sokkal tartanak előrébb a világ többi atomhasználó országának hasonló projektjei sem.)
Egy biztos: az atomerőművi áramtermelés üvegházgáz-kibocsátása, ha valóban a teljes ciklusra próbáljuk meg kiszámolni, és nem csupán az atomerőmű élettartamára, nem nulla, hanem egy akkora szám, ami valahol a zöldenergia és a gázerőművek kibocsátása között van.
Ráadásul az időben előrehaladva – ahogy a legdúsabb uránérc-lelőhelyek kiürülnek – egyre nő. Vagyis az atomhasználatból sosem lesz tiszta energiarendszer (ha csak el nem jutunk odáig, hogy a klímaváltozást csúsztatásokkal teli PR-közlemények is képesek lesznek megállítani).
„Az Egyesült Királyságban, Szlovákiában, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Törökországban is épülnek atomerőművek” – mondja Hárfás Zsolt, és ezzel olyan magas labdát ad, amit már szinte sportszerűtlenség lecsapni. Az Egyesült Királyságban épülő – de inkább csak épülgető – Hinkley Point C-re eleinte az Orbán-kormány is sűrűn hivatkozott példaként; mostanában már nem teszi, jobban szeretné inkább elfelejteni. A projektet 1988-ban kezdték tervezni; most, többszöri hosszabbítás után épp 2027-re tervezik a beindítást (ami testvérek között is csaknem négy évtized), de a realitás inkább 2035, viszont már most a világ legdrágább erőművének nevezik. 2013-ban a francia EDF kapcsolódott be a tetszhalott építkezésbe, amelyben immár a kínaiak is jelen vannak – most az alapozásnál tartanak, ami, mint tudjuk, nem a zárása, hanem a kezdete az kivitelezésnek.
Az EDF-et pedig nemrég 5 millió eurós bírságra kötelezték, mert az erőmű az ígért költségszintjével (pontosabban a valós költségek kisebbítésével) alaposan becsapta a befektetőket. A cég most 22,5 milliárd fontra becsüli a két reaktor végső árát, ami nagyjából Paks II (jelenleg) tervezett költségének a duplája.
Nagy-Britanniában egyébként 12 működő, 3 leállított, 30 leszerelt és 2 épülő atomreaktor van, amit én Hárfás Zsolt szavajárásával ellentétben semmiképpen sem neveznék nukleáris reneszánsznak: ezek a számok inkább egy elöregedőben lévő, kifutó technológiáról árulkodnak.
Szlovákia tavaly nyáron elhalasztotta a Mohi Atomerőmű 3-as és 4-es blokkjának üzembe helyezését, miután egy osztrák újságíró titokban interjút készített az építkezés egyik vezető mérnökével, és a szakértő olyan biztonsági hibákról számolt be, amelyek még a korrupcióhoz, maffiatörténetekhez és gyilkosságokhoz szokott szlovák közvéleményt is megrázták. A két reaktor egyébként 35 éve épül, és még mindig nem üzemel, pedig 2019 nyarán „mindössze” egy évesre tervezték a csúszást. (A létesítmény, amelynek egyik biztonsági szerkezeti elemét úgy írta le az említett mérnök: „össze-vissza van lyukadva, mint egy ementáli sajt”, mindössze 40 kilométerre van a magyar határtól, így egy magyar nukleáris mérnöknek nem azon kéne örvendeznie, hogy egyszer majd elkészül, hanem inkább azzal kellene foglalkoznia, hogyan úszhatjuk meg, ha egyszer valóban bekapcsolják.)
Amerikában egyre csökken a nukleáris energia részaránya – a csúcson is csak 20 százalék volt –, és 2018-ban bejelentették, hogy nem építenek több új atomerőművet.
Egy 2011-es felmérés szerint a meglévők 75 százaléka sugárzó anyagot – leginkább tríciumot – szivárogtat a környezetbe. Az ágazat az USA-ban, ahol nem szokás állami pénzből erőműveket építeni, totálisan versenyképtelen, az amerikai nukleáris technológia csúcscége, az erőműveket építő Westinghouse pedig pár éve csődbe ment.
Franciaország – a már említett EDF, illetve a technológiával rendelkező Areva – megpróbált betörni a nukleáris technológia egyre kevésbé létező világpiacára egy új generációs atomerőművel, de a próbálkozás csúfos kudarcba fulladt. Az egyik kísérlet a már említett Hinkley Point C volt, a másik pedig a finn Olkiluoto, amelyről kétféle hírt szokott közölni a sajtó: időnként újabb évekkel csúszik a befejezése, máskor pedig milliárdokkal drágul. Az Areva egyébként ugyanúgy csődben van, mint az amerikai Westinghouse. Amúgy Franciaországban most 70 százalék a nukleáris energia részesedése, de 2035-re 50 százalék alá viszik – nekem ez az adat sem arra utal, hogy valamiféle látványos nukleáris reneszánszban élnénk.
Mind közül a legszebb sztori talán a török atomerőműé, amelyet a Magyarországon is próbálkozó Roszatom épít. Az Akkuyu projektről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a rakétasebesség erre sem jellemző: a helyszínt 1976-ban választották ki, az előkészítés 2010 óta tart, a befejezést pedig 2023-ra, a világi török állam századik születésnapjára tervezik, de ebben Erdoganon kívül már senki sem hisz. Két magáncég már kifarolt az időközben 20 milliárd dollárra drágult építkezésből (ez másfélszer annyi, mint amennyiből Paks II-t állítólag felépítik), amelynek egyre kevésbé látszik az értelme, tekintve, hogy Törökországot időközben csaknem beterítették a sokkal olcsóbb áramot termelő naperőművek.
Ami pedig Hárfás úrnak azt az állítását illeti, hogy „Lengyelország és Románia az amerikai atomtechnológia mellett kötelezi el magát”, arra Pesten azt mondanák: hát az érdekes lesz, tekintve, hogy a Westinghouse, mint már említettük, pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy bárhová is technológiát szállítson.
Hárfás úr utolsó érve – amivel, miután a racionalitásról visszapattant, bizonyára a szívekre kíván hatni (ő, vagy még inkább Rogán Antal, akinek minisztériuma mostanában a migrációtól a banánköztársaságoknak adott magyar kölcsönökig mindent a templomvédelem jelszavával próbál eladni) – az lenne, hogy bezzeg a németeknél már templomokat kell lebontani az új szénbányák miatt. Hogy ez pontosan hol támasztja alá a drága, veszélyes és veszteséges atomerőművek létjogosultságát, azt nem pontosan értem. Nem tudom, tudja-e, de a csernobili Szent Illés templom épp 34 éve áll üresen, és leginkább egy kibelezett kísértetkastélyhoz hasonlít. De, ha esetleg arra gondol, hogy szegény németeknél biztos nem süt mindig a Nap, meg nem fúj mindig a szél, és ezért kell szénerőműveket építeniük, akkor szeretném megnyugtatni.
Van nekem egy kvarcórám, régi japán darab, úgynevezett napelemes óra. Szívesen megmutatom: ha letakarom a napelemeket, az óra akkor is tovább jár. Csoda – mondaná Stirlitz, de valójában csak egy apró akkumulátor, amit már a 80-as években is képesek voltak beépíteni az órákba. Azóta sokat haladt előre a világ számos területen: az atomhulladék-tárolásában vagy az atomerőművek biztonságosságában sajnos pontosan ugyanott tartunk most is, mint amikor a csernobili reaktor elszállt, de például az energiatárolásra már számos innovatív megoldás létezik, és a közös jellemzőjük, hogy mind olcsóbb és biztonságosabb, mint atomerőművet építeni. A Tesla – ez ilyen modern dolog, elektromos autókat meg háztartási akkumulátorokat csinálnak – PowerWall néven gyárt otthonra energiatárolót, egyedül tavaly többet építettek be belőle az USA-ban, mint amennyi Paks II tervezett kapacitása lesz (vagy inkább lenne), és a gyártást évről évre megduplázza egy Elon Musk nevű fantaszta, aki előbb fog embert vinni a Marsra, minthogy eszébe jutna atomreaktort barkácsolni.
Amúgy a Roszatom vadonatúj belorusz atomerőműve, ami Paks 2 mintaprojektje, és amelynek bekapcsolás utáni leállása apropóján a legutóbb cikket váltottunk, időközben megint lerobbant.
Ennek fényében én nem ellenzem, hogy Hárfás Zsolt – ahogyan a mostani írásában fogalmaz – kizárólag a szigorú tényekre támaszkodva érveljen az atom mellett, de számomra az ő tényei leginkább amellett szólnak, hogy ezt az újabb atomkalandot legjobb lenne még azelőtt elfelejteni, mielőtt belefogunk.
A cikk szerzője Kocsis-Cake Olivio, a Párbeszéd frakcióvezető-helyettese
(A borítókép illusztráció. Fotó: StudioKlick/Pixabay)