Simicskó István, a KDNP frakcióvezetőjének javaslatára elsöprő többséggel szavazták meg kedden a vadgazdálkodási törvény módosítását a parlamentben. Mostantól újra lehet erdélyi kopókkal vadászni, amit a csökkenő törzskönyvezett egyedszámra hivatkozva a fajta megmentésével indokoltak, nem törődve azzal, hogy a vadakkal szembeni egyik legkegyetlenebb módszerről van szó. Ennek kapcsán érdemes tisztázni, hogy mi a különbség a vadászat és vadgazdálkodás között.
A vadgazdálkodásról leginkább kétféle álláspont létezik. Vannak, akik fontos és nemes feladatnak tartják a téli hidegben éhező vadak etetését, nyáron pedig a vadkárt okozó túlszaporulatra megoldást adó vadászatot. Mások nyereségorientált, önérdekű és elavult gyakorlatnak tartják. Ezzel kapcsolatban két fő dolgot érdemes közelebbről megvizsgálni: egyrészt azt, hogy konkrétan mi is a célja a vadászatnak, másrészt pedig azt, hogy a vadgazdálkodás tágabb értelmezésben pontosan mit is jelent.
Az egyik legkegyetlenebb módszer
Az mindenesetre biztos, hogy a magyar parlament elsöprő többséggel szavazta meg a vadgazdálkodási törvény módosítását kedden. Simicskó István, KDNP-s honatya javaslatára egyedül a Párbeszéd szavazott nemmel. Nevezetesen arra, hogy újra lehessen erdélyi kopókkal vadászni, amit a csökkenő törzskönyvezett egyedszámra hivatkozva a fajta megmentésével indokoltak. Azaz, többségében nem törődtek azzal, hogy a vadakkal szembeni egyik legkegyetlenebb módszerről van szó.
Hogy miért egy olyan gyakorlattal kell a kopókat megmenteni, amit a vadakkal szembeni kegyetlensége miatt a legtöbb országban betiltottak, ilyen módon pont a szabályozás célja ellen megy (elvégre vadvédelmi törvényről van szó), arról lehet találgatni – a törvénymódosítás erre nem tér ki.
Nem véletlen ugyanis, hogy a vadvédelmi törvény eddig tiltotta a 45 centiméternél nagyobb kutyákkal való vadászatot. Egyrészt sokszor addig üldöztetik velük a vadat, amíg az annyira elfárad, hogy képtelen tovább menekülni. Ezek a nagytestű állatok sokszor súlyos sérüléseket okoznak a vadaknak: lefojtják, megharapják, akár halálra is marcangolhatják őket, mielőtt a vadász képes közbeavatkozni.
Vadászat: fontos feladat vagy nyerészkedés?
A vadgazdálkodás nem egyenlő a vadászattal. A vadgazdálkodásba beletartozik minden olyan tevékenység, ami a vadállomány szabályozásával kapcsolatos. Ennek lehetnek haszonbeli és természetvédelmi okai is, és vonatkozhat az állomány és az élőhelyek igazgatására is.
A vadászat mellett ide tartozik például a fészkelőhelyek és vízforrások védelme, illetve élőhelyek kialakítása a mezőgazdasági területek és erdők közötti határon. A jelenleg hatályban lévő vadvédelmi, vadgazdálkodási és vadászati törvény bevezető mondata a következő:
„Az Országgyűlés felismerve azt, hogy valamennyi vadon élő állatfaj a Föld megújuló természeti erőforrásainak, valamint a biológiai életközösségnek pótolhatatlan része, tudatában annak, hogy a vadon élő állat esztétikai, tudományos, kulturális, gazdasági és genetikai értékek hordozója, s ezért – mint az egész emberiség és nemzetünk kincsét – természetes állapotban a jövő nemzedékek számára is meg kell őrizni, a természet védelme, a vadállomány ésszerű hasznosítása érdekében a következő törvényt alkotja[…]”
Ebből kiderül, hogy elméletben mindkét tábornak igaza van: a vadgazdálkodás feladata a törvény szerint is a természeti kincsek megőrzése, de egyben a vadállomány ésszerű hasznosítása is. Viszont az, hogy ez a gyakorlatban hogyan valósul meg, már más kérdés. Az, hogy a vadgazdálkodást és a vadászatot lényegében szinonímaként használjuk a köznyelvben, nagymértékben köszönhető annak, hogy a gyakorlatban a fókusz a profitra összpontosul; a vad- és természetvédelem inkább a vadászat pozitív hozadékaként van kezelve.
A Bakonyerdő.hu így foglalja össze: „a vadgazdálkodás nyereségorientált, a vadállomány fenntartása és szabályozása, hasznosítása céljából az élőhellyel összhangban folytatott tevékenység”.
Bár az oldal hozzáteszi, hogy az erdő és a benne élő vadállomány egyensúlyának megteremtését is fontos feladatuknak tartják, a meghatározott célok alapján mégis egyértelmű, hogy az elsődleges cél a haszonszerzés. Ebben az esetben pedig pontosan a fontossági sorrend az, ami meggátolja a természetvédelmi szempontok valódi érvényesítését.
A vadász nem ragadozó
A különböző élőhelyek mind eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek, egy azonban közös bennük: az ökológiai stabilitásban minden eleme szerepet játszik, ezek egymással kölcsönhatásban vannak.
Ha az élőhelyeket valamilyen külső zavar éri, akkor átmeneti instabilitás lép fel, ezek többsége azonban természetes folyamat, és idővel helyreáll – normális esetben.
Az ökológiai egyensúly a táplálékláncon alapszik, ahol a különböző, úgynevezett trófikus szinteken álló fogyasztók – például a növények, növényevők és a ragadozók – szabályozzák egymást, így legfeljebb zavar esetén, átmenetileg állhat fenn, hogy valamelyik szinten „túlszaporulat” jön létre.
Ezzel szemben nem nevezhető sem átmenetinek, sem természetesnek az emberi beavatkozás – túlnyomórészt a vadászat – miatt az élőhelyükről kiszoruló ragadozó állatfajok jelensége.
Azokon az élőhelyeken, ahol emberi beavatkozás következtében nincsenek ragadozók, a természetes egyensúly felborul, hiszen mesterségesen eltávolítottuk a tápláléklánc egyik elengedhetetlen elemét, ami szabályozza a vadállományt. A vadászat tehát nem alapvetően elengedhetetlen természetvédő gyakorlat, hanem pontosan a saját maga által felborított egyensúly helyreállítása miatt szükségszerű. Az emberek azonban nem képesek teljes egészében betölteni a ragadozók által hátrahagyott űrt. Ennek oka a tápláléklánc hierarchiájának megzavarásában keresendő.
Az ökológia szótárában nemrég megjelent kifejezés a trófikus kaszkád. Ez idegennek hangozhat, a jelenség azonban egészen egyszerű.
Arról az ökológiai folyamatról van szó, ami a tápláléklánc felső szintjén kezdődik, és legyűrűzik egészen az aljáig. Vegyük konkrét példának a Yellowstone Nemzeti Park 1995-ös farkas-visszatelepítési programját.
Farkasok, őzek és a természetes egyensúly
1995 előtt 70 évig nem voltak farkasok a Yellowstone Parkban, és ezalatt jelentősen megnőtt az őzek száma, hiába próbálták a populációt vadászattal kontrollálni. A vadak a park több részén rendkívül megritkították a növényzetet – a farkasok újbóli betelepítésével ezt a hatást akarták egyensúlyozni. Ez meg is történt: a farkasok csökkentették az őzpopulációt. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentőségű dolgok is történtek, amire a park dolgozói egyáltalán nem számítottak.
A ragadozók jelenléte miatt az őzek ugyanis elkezdték kerülni azokat a völgyes, szurdokos részeket, ahol sarokba tudták őket szorítani a farkasok, így a lelegelt növényzet regenerálódni tudott, stabilizálva ezzel a talajt, és csökkentve az erózió mértékét. Bizonyos fák magassága néhány éven belül többszörösére nőtt, a lecsupaszított völgyeken pedig erdők jöttek létre, így megnőtt a madarak és a hódok száma is.
A hódok pedig, mivel gátakat építenek, más fajoknak is élettereket hoztak létre: vidráknak, pézsmapatkányoknak, kacsáknak, halaknak, hüllőknek és kétéltűeknek. A regenerálódó erdő hatására a folyópartok és medrek is stabilizálódtak.
A farkasok folyamatos jelenléte tehát nem csak az őzpopuláció ritkítását érte el, hanem az élő csordák viselkedését is befolyásolta, és az élőhely helyreállításában valójában ez a dominó-effektus – a helyreállított trófikus kaszkád – játszotta a legfontosabb szerepet.
Az idényjellegű vadászat ezt a fajta természetes ragadozó és vad közötti viszont nem képes imitálni, a ragadozó trófikus szerepét nem tudja betölteni; leginkább csak a vadállomány méretére tud hatással lenni.
Ha a természetes egyensúly valóban elsődleges szempont lenne, elég evidens lépés volna a ragadozók visszatelepítése a természetes közegbe. Ez azonban nincs összhangban a haszonelvűséggel, mivel így az állatok a vadászok „kárára” csökkentenék a vadállományt.
Ennek egyik hazai példája a vadászat és a mezőgazdasági területek térnyerése miatt Magyarországról korábban évtizedekre eltűnt aranysakál, aminek újbóli megjelenése vadászok szerint “milliárdos kárt” okoz a “haszonvadak” szaporulatában, így évente több ezret lőnek ki ebből a ragadozó fajból.
Ezzel vissza is tértünk a fontossági sorrendhez. A természetes egyensúly számára vitathatatlan előny volna a ragadozók visszaállítása, a magyar törvény pedig kimondja, hogy „valamennyi vadon élő állatfaj a Föld megújuló természeti erőforrásainak, valamint a biológiai életközösségnek pótolhatatlan része”.
A gyakorlatban ennek ellenére a vadásztársaságok kártevőként tekintenek rájuk. Ennek tudatában kétségtelen, hogy a vadászat elsődleges célja a haszonszerzés, nem pedig a természetvédelem.
A szerző a Zöld Front Ifjúsági Mozgalom tagja, környezetgazdálkodás szakos hallgató a dániai Erhvervsakademi Aarhus egyetemen. Kutatási területei a klímaváltozás és a környezetpolitika
(Borítókép: PxHere)