Sima ügy? Már egy letudott választás? Világos, hogy ki fog nyerni? Hát igen, 2016-ban is így gondolta szinte mindenki, aztán jött a sokk: négy év Donald Trumpból.
Ahhoz, hogy megértsük mi történt négy évvel ezelőtt és mi várható most az amerikai választások során, néhány dolgot tudatosítani kell a rendszerről. Az USA-t sokan a szabadság hazájának, a modernkori demokrácia mintapéldájának gondolják, de kevesen tudják, hogy ez egy rendkívül különös választási rendszer. Vegyük sorra.
1. Nem (feltétlenül) a többség dönt
Az USA-ban az elnökválasztásokon nincs közvetlen szavazás és nem is az egyszerű többség a döntő. Nem úgy működik, hogy aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az új elnök.
Ha ez így lenne, most Hillary Clintonnak hívnák az Egyesült Államok első emberét, hiszen az összvoksok tekintetében hárommillióval többet kapott 2016-ban, mint Donald Trump.
Ugyanígy nem lett volna Bush-éra sem, mert anno 2000-ben Al Gore-ra összességében szintén többen szavaztak, mint az ifjabb George Bushra. Eddig összesen ötször fordult elő az USA történelmében, hogy nem az lett az elnök, aki a legtöbb szavazatot kapta.
Arról, hogy ki nyerte az elnöki és az alelnöki széket, egy úgynevezett elektori kollégium dönt. A testület jelenleg 538 elektorból áll. Minden szövetségi állam egy meghatározott számú elektorral rendelkezik, ezek szavazatait adják össze, így jön ki a végeredmény. 270 elektorra van szükség a győzelemhez. Hogy ez miért így van, ahhoz vissza kell menni az 1787-es évhez. Az alapító atyák hatalmas vitát folytattak arról, hogy is legyen az elnökválasztás. Egy részük úgy gondolta, a kongresszusnak kell döntenie az elnökről. Mások ebben a korrupció melegágyát látták, és a nép általi választást javasolták. Csakhogy az ilyesmi még a 18. században eléggé hallatlan dolognak számított, hiszen a felvilágosultabb politikusok is úgy vélték, a nép nagy része még tanulatlan ahhoz, hogy ilyen kérdésekben döntsön. Így jött létre az a kompromisszum, hogy egy köztes testület – az elektori kollégium – tagjai döntenek. Az egyes államok elektori szavazóiknak számát a mindenkori népszámlálási adatok alapján határozzák meg.
A legtöbb elektorral Kalifornia rendelkezik (55). Ezt követik olyan meghatározó nagy államok, mint Texas (38) vagy New York és Florida (egyaránt 29).
A legkisebb szám a nem túl sűrűn lakott államokban van, így Észak-és Dél -Dakota fejenként pusztán három elektorral rendelkezik. Végeredményben, bár az elektorok kiosztása tükröz bizonyos népsűrűségi dimenziókat, de nem képes minden eseteben leképezni a többségi akaratot.
Majd mindegyik tagállamban (ez alól pusztán Maine és Nebraska, valamint a speciális státusszal rendelkező Washington, D.C kivétel) „a győztes mindent visz” elv érvényesül, vagyis az elektorok arra adják le voksukat, aki a legtöbb szavazatot kapta abban az államban. Némileg bonyolítja a helyzetet, hogy az elektoroknak nem minden államban van törvényi kötelességük ez alapján szavazni. Ez pusztán szokásjog, ám ez a szokásjog borzasztóan erős nem is nagyon volt példa az ellenkezőjére.
A legutóbbi választáson, sokkolódva attól, hogy Trump nyert, néhány elektor mozgalmat indított, hogy ne legyen megkötve a szavazatuk, és a lelkiismeretükre hallgatva szavazhassanak. Nem akartak Clinton mellé állni, hanem egy harmadik jelöltet támogattak volna – ami persze egyenértékű lett volna azzal, hogy Trumpnak nem lett volna meg a szükséges többsége. Azonban az egyes államok bíróságai végül ellehetetlenítették ezt a kísérletet.
2. A legtöbb meccs már előre lefutott
Miközben óriási a csinnadratta az elnökválasztásokon, rengeteg államban már előre borítékolható, hogy ki fog nyerni. Előre tudhatjuk, hogy Kaliforniában, New Yorkban nincs sok esélye egy republikánus jelöltnek. És fordítva, az is borítékolható, hogy egy demokrata jelöltnek gyakorlatilag sohasem terem babér, mondjuk Oklahomában vagy a Dakotákban. Akadtak ritka kivételek, részint földcsuszamlásszerű győzelmeknél, mint például Nixon 1972-ben, vagy Reagan 1984-ben, amikor egy kivétellel minden államban nyertek. Nyilván annak is van jelentősége, hogy kinek hol van előélete, honnan származik. Így Jimmy Carter nyerhetett a hagyományosan republikánus Georgiában vagy Bill Clinton Arkansasban, mert mindketten az adott állam szülöttei, illetve korábban ott voltak kormányzók. Vagyis bár akad egy-egy rendkívüli eset, de a legtöbb elnöki kampányban előre tudhatóan „tuti nyerő” államokkal nem nagyon foglalkoznak a jelöltek.
Persze vannak történelmi baklövések. Trump is úgy tudod nyerni, hogy áttörte az áttörhetetlenek hit úgynevezett kék falat (a kék a demokraták színe, ahogyan a piros a republikánusoké). Az amerikai iparvidék, a rozsdaövezet (rustbelt) konvencionálisan demokratának számított, mivel az autóipar vagy a bányászat miatt itt sok a kétkezi munkás, akik legalábbis „hagyományosan” inkább demokrata szavazók voltak. Hillary Clinton ezt a kék falat annyira erősnek gondolta, hogy nem is nagyon kampányolt ezekben az államokban. Hiba volt: így sikerülhetett, hogy – igaz alkalmasint csak néhány ezer szavazattal – de Trump nyerni tudod Pennsylvaniában, Michiganben és Wisconsinban – ezzel áttörte a demokraták kék falát, és megnyerte a választást.
Az igazi nagy meccsek, az úgynevezett billegő államokban zajlanak. Gyakorlatilag itt dől el, hogy ki nyeri a választást.
Vannak hagyományosan billegő államok, ilyen például New Hampshire vagy a nagy fogásnak számító Florida, itt hol egyik párt nyer, hol a másik. De – bizonyos politikai – és leginkább demográfiai változások nyomán – korábban biztosan az egyik oldalhoz tartozó államok billegővé vállalhatnak. Ilyen például Nevada vagy Új Mexikó, ahol az elmúlt évtizedek alatt megváltozott az etnikai összetétel. Ezekben az Államokban jelentősen megnövekedett a „hispan” vagyis a Latin-Amerikából származó (eredetileg spanyol ajkú) lakosság, akik az elmúlt években szintén inkább a demokratákat támogatták.
3. Csak rád nézek, és megmondom kire szavazol?
A tagállamok ide vagy oda tartozása mellett, a demográfiai tényezők is meghatározóak lehetnek. Elmondható például, hogy az utóbbi évtizedekben az afroamerikai lakosság sokkal inkább a demokrata jelölteket támogatta (a fekete szavazók 91(!) százaléka Hillary Clintonra szavazott 2016-ban. Ám jelenleg ők a szavazók pusztán 10 százalékát teszik ki.) Ugyanez – mint fent említettük – egyre inkább igaz a „spanyol amerikaiakra” is. (Clinton ezt a versenyt 66-28-ra nyerte 2016-ban). Láthatjuk, ahogyan nő ezeknek a csoportnak a lélekszáma, és főképp a szavazási hajlandósága, úgy bizonyos térségekben átalakul(hat) egy-egy állam politikai hovatartozása.
Hasonlóan, a republikánus párt hagyományosan legerőteljesebb támogatói csoportja fehérbőrű férfiakból tevődik ki.
Ezt a csoportot Trump 62-33-ra nyerte 2016-ban, és ők alkotják Trump leghűségesebb bázisát a mai napig. Emellett a választók 33 százalékát jelentik. A legszámosabb csoportot, 41 százalékát a fehér nők alkotják. Ezt a csoportot Trump 47-45-re annak ellenére nyerte, hogy Clinton, mint az első igazán esélyes női elnökjelölt történelmet írhatott volna.
Meghatározó lehet a lakóhelytípus is. A nagyvárosi szavazók általában liberálisabbak, progresszívebbek, ők jelentik a demokrata párt legjelentősebb támogatói csoportját. Ezzel szemben a vidéki, kistelepülési szavazók konzervatívabbak, vallásosabbak – sokkal inkább republikánus jelöltek támogatnak. Az USA-ban rendkívül jelentős bázis a külvárosiaké. A bizonyos helyeken billegőnek tekinthető csoport simán eldönthet egy választást.
Biden és az adatok
Joe Biden minden fontos felmérésben simán veri Trumpot. Csakhogy nagyon hasonló képet mutattak a 2016-os adatok is. Akkor – egy-két adatbányász guru kivételével – majd mindenki biztosra vette Hillary Clinton győzelmét – ezért most mélységes szkepszissel kezelik az adatokat.
Fontos azonban észrevenni néhány részszámot:
1. A rozsdaövezet kék falát Biden visszaépítette.
Tanulva Clinton végzetes hibájából, nagyon sok figyelmet fordít erre a térségre. (Segíti az is, hogy Biden közismerten egy a pennsylvaniai bányavidékhez tartozó Scrantonban született). Mindegyik, korábban átbillent térségbeli államban jelentős, alkalmasint kétszámjegyű a vezetése.
2. Nők
Trump Achillesze egyértelműen a női szavazó. Biden köztük is népszerűbb Clintonnál és persze Trumpnál is. A fehér nők bizalmát komolyan kikezdte Trump folyamatos szexizmusa és közönségessége.
3. Külvárosiak
Végül, ami a halálos döfés lehet, Trump – különösen a koronavírus teljesen félresikerült kezelése miatt – elveszíteni látszik a nyugalomra és biztonságra vágyó külvárosiak (főleg külvárosi fehér nők) támogatását.
Ez a három tényező együtt végzetes lehet Trump számára.
Megosztás és mozgósítás
Hogy mégis akkor mi a trumpi stratégia? Jó kérdés. Egyesek szerint nincs ilyen, és Trump egy teljesen irracionális, pusztán a nárcizmusát kielégítő kampányt folytat. Mások szerint Trump egy kockázatos mozgósítási versennyel próbálkozik. Meg sem kísérli a középen állókat megnyerni, hanem abban bízik, hogy a rajongótábora olyan nagy számban mozgósítható, hogy ez leszállítja neki a győzelmet. Az kétségtelen tény, hogy a republikánus táboron belül, Trump – minden botránya ellenére – rendkívül népszerű. Ez a tábor óriási, csakhogy várhatóan nem elég egy elnökválasztás megnyeréséhez, ami mindig arról szól, hogy kinek sikerül a középen álló billegő szavazókból lecsípni. Emellett Trump mintha nem számolna a megosztó stratégia mindenkori hátulütőjével, miszerint az ilyen jelöltek nemcsak a saját táborukat, hanem a velük szemben állókat is mozgósítják.
Biden nem egy igazán népszerű, karizmatikus jelölt, de Trumpot most már olyan sokan utálják, hogy egyértelműen kialakult vele szemben egy egységfront, amely nem csak a hagyományos demokrata tábort, de függetleneket, és számos kiábrándult republikánust is tartalmaz.
Ez valószínűleg elég lesz ahhoz, hogy Trump csatlakozzon az egyciklusos elnökök táborához.
Donaldt Trumpról, az elnökről, aki nem hisz a klímaváltozásban szóló cikkünket itt olvashatja.
A szerző stratégiai elemző