„A szép új világ lebomló szemete pedig ugyanoda kerül majd, ahová műanyag elődei, a kommunális hulladékkal telerakott fekete zsákokba.”
Tótváradi Zsolt publicisztikája
Dühös kommentelő írja, hogy a minap az egyik szemtelen árus megrövidítette, amikor azért a zacskóért is felszámolt pénzt, amit végül el sem hozott. Ahogy nálunk a népszokás tartja, a harsány véleményvezér alá gyorsan betagozódtak a kognitív megterheléstől viszolygó bólogatni vágyók, anélkül, hogy bárki is kísérletet tenne a jelenség magyarázatára.
Európához, esetleg a fejlett Nyugathoz tartozni nem elsősorban nemzetállamok közötti szerződés, hanem viselkedés kérdése, ami a többi között az íratlan szabályok betartását jelenti. Nem egyszerű feladat az egykori keleti blokkhoz tartozó honpolgárok számára, gondoljunk csak a metrólépcsőn történő jobbra tartásra, amit csak az elmúlt években tudott elsajátítani az utazótársadalom. Vagy a multik polcaira kitett péksütemények puszta kézzel történő fogdosásának elhagyására. Legyen elég ennyi példa, van elég sok tanulnivaló, ráadásul úgy tűnik, hogy a jó öreg hagyományos hazai normáinkat sem vésték kőbe.
Az egyszer használatos műanyagok partvonalra állításával az Európai Unió most magasra tette a lécet, a jogszabálymódosítások csak a keretet adják meg, a változáshoz tudatosságra lesz szükség mind a vásárlók, mind a termelők részéről.
Ebbe a két kategóriába pedig nagyjából mindenki beletartozik.
Bizonyos termékeket, amelyek eddig műanyagból készültek, mint az italkeverők, szívószálak vagy a fültisztító pálcikák, ezentúl úgynevezett fenntartható anyagokból állítják majd elő. Ez jelentős előrelépés, de nem jelenti azt, hogy ezek a tárgyak kikerülnek a hulladékok halmazából. Hiszen ha egyszer szerveznek még sörfesztivált, vagy falunapot a világon, akkor abban biztosak lehetünk, hogy mire véget ér a retro buli Zámbó Krisztiánnal, tele lesz eldobott favillával, és mustáros papírtányérral a színpad környéke. A szép új világ lebomló szemete pedig ugyanoda kerül majd, ahová műanyag elődei, a kommunális hulladékkal telerakott fekete zsákokba.
A termelőkre vonatkozó kötelezettségek előírása is fontos célkitűzés, és jogos elvárás a gyártókkal szemben a nagyobb társadalmi szerepvállalás, de az, hogy a nagy cégek, majd zsákszámra költik a pénzt az ismeretterjesztő filmekre, és figyelemfelkeltő kampányokra, kevésbé tűnik valószínűnek.
Az ország fele csak jövő júliusban kap majd a fejéhez, és lesznek olyanok, akik évekig, vagy életük végéig észre sem veszik a változást. Azt is el lehet képzelni, milyen ízes magyarsággal szentségel majd egy szép nyári délutánon Jóska bácsi négy zsemlével a kezében. Jó esetben nem ragadtatja el magát jobban, és nem fog törni-zúzni, mint azok, akiknek már agyára ment a maszkviselés. A termékek felcímkézése is egészen fontos irányvonalnak tűnik, de valljuk be, a kisbetűs résznél található műanyagtartalom nem tart majd számot kimagaslóan nagy érdeklődésre.
A tagállamoknak további előírás az is, hogy hozzanak a tudatosság növelésére irányuló intézkedéseket. Ez ám a testhez álló feladat!
Megértetni a honpolgárral, mától fogva próbálj úgy élni, hogy eleve ne kerüljön hozzád felesleges dolog.
Ha már nálad van, ne dobd el azonnal, használd, amíg ki nem leheli a lelkét, ha pedig eldobod, azt valami rendszer alapján tedd. Rávenni mindenkit, hogy vegyen erőt magán, és vállaljon fel alkalmi kényelmetlenségeket, valamint mozgósítsa szellemi tőkéjét vásárlásai megtervezéskor. Ha ez sikerül, az lesz majd a felvilágosodás kora.
Valójában most ott tartunk, hogy néhány intézményesült civil szervezet, és kisebb alkalmi csoport próbálkozik elkeseredetten lámpást gyújtva világítani az alkonyatban. De a nap kérlelhetetlenül alábukik a horizonton, és az árnyékok hatalmasra nőnek a pislákoló fényben. A sötétben szinte csak a dühös kommentelő látszik, aki vérig van sértve, mert húsz forintjába került egy fel nem használt nejlonzacskó.
Borítókép: PxHere